Főmenü:
A szeretet szobrásza
"Itt Isten a gazda, mi csak lakók vagyunk!"
Kő Pál műtermének, fél élete epreskerti otthonának ajtaján ez a - Kaló Imrétől, a csodálatos borásztól való - felirat fogadja a hozzá bekopogtatót. Odabent pedig maga a Mester. Harsány örömmel, huncutul mosolygó szemmel, a világot - vagy annak jobbik részét - mindig magához ölelni kész szeretettel. Ez a humorban pácolt élet- és emberszeretet, ami élete minden megpróbáltatásában segítségére volt, s az ebből is fakadó, eredeti látásmód az, ami a Kő Pállal és alkotásaival találkozókban szinte mindig erős érzelmi hatást kelt.
Hiszen Lujost is erős érzelmi hatások érték egész életében. Ő aztán igazán nem a kommunista ellenállásban való konspirálás miatt lett sokféle név birtokosa - a születésekor kapott Pataki Lajostól az édesapjától örökölt Maczky Leventén át Kő Pálig, s a legkedvesebb, a görög, kisképzős társa-barátja által a Lajosból formált, kiejtett Lujosig -, épp ellenkezőleg! Épp a vörös diktatúra avatkozott bele már serdült ifjúként az életébe, ahogyan családjáéba is.
Ráadásul a heves érzelmek már fogantatása előtt heves érzelmű emberré predesztinálták a születendő gyermeket. A Heves-szerte ismert és elismert, szeretett Maczky család alkalmazásában álló pesztonka, Pataki Terézia és a leventeoktatóként több éves szibériai hadifogságot elszenvedő ifjú Maczky sarj szerelme határozta meg a tanyasi bojtárgyerek sorsának alakulását. Hiszen e szerelem gyümölcseként a polgári családtól a tanyára kizsuppolva nődögélt, tízévesen már rajzaival pénzt keresve igyekezvén enyhíteni a fojtogató szegénységen. De ott vált - kedves költője, Sinka István szavát kölcsönözve - csillagbojtárrá is!
Pataki nagyapja a tisztességesen elvégzett munka imperatívuszát hagyta örökül, a pap, katona, jogász Macky-ősök pedig a hazához való hűséget, a tenni vágyást-akarást, a tartást, a vitézi cím - a harcban, a küzdelemben mindig élen kell járni! – kötelező erejét. S mindkettőjüktől az oldhatatlan kötődést a palóc tájhoz, a jászsághoz. Helye volt a művészetnek is a kisfiú életében: egyetlen festőként Munkácsy Mihályt ismerve maga is világhírű festővé akart válni. S hogy lehetett volna az is, azt a jászszentandrási templom falát ékesítő Keresztút bizonyítja, melyet 14 évesen festett Maczky Levente Lajos...
- Én, családi indíttatásból is, nagyon akartam katona lenni! – idézi fel ifjúkori sorozásának emlékét még ma is felindultan, elcsukló hangon. - Ám amikor a sorozóbizottság egyik tagja azt kérdezte: Maga annak a fasiszta bűnözőnek a fia? - nos, akkor felkaptam a kezem ügyébe akadó széket, és a bizottság közé vágtam, aztán faképnél hagytam őket.
- '56-os szerepvállalása miatt édesapja akkor még javában börtönben ült…
- Így van. És én igazán nem fasiszta bűnözőnek ismertem meg Édesapát! '56-ban mindenfelé vele jártam, láttam, ahogy mindenütt igyekezett - az emberiesség, a jog nevében - csitítani az indulatokat, törvényes mederbe terelni a számonkérést, nem egy ávós életét megmentve azzal, hogy börtönbe kísérte őket, mondván, ítélkezzék a törvényes magyar bíróság! Hát, ítélkezett is, csak éppen őfelette... A Népköztársaság "hálája" nem maradt el...
- Önnek pedig el kellett hagynia a Maczky nevet…
- Szegény Édesapa fájlalta is, nagyon!
De milyen érdekes, hogy az Életem nehéz pillanataiban gyakran akadt egy-egy jó ember, aki segítő kezet nyújtott. Így volt akkor is, amikor a sorozóbizottságban történtek után egy parkban ültem elkeseredetten. Az engem vizsgáló orvos utánam jött, s azt mondta, látja, hogy nagyon akarok katona lenni, s ez tetszik neki. El tudja intézni, hogy besorozzanak, de azt tudnom kell, a nevem hallatán sehol nem lesz maradásom. Beláttam, három névváltozatot is beadtam a Belügyminisztériumba, ők a Kő Pál-t hagyták jóvá. Hát, így lettem aztán végül Lujos...
A Lujos! Ahogyan a szakma, a család, a barátok, a tanítványok, sőt, valahai tanítványa, immáron felesége, legkisebb gyermekeinek édesanyja, a szintén szobrászművész Halassy Csilla is emlegetik. Az istenáldotta tehetségű mester. Akinek műterme nemcsak - Melocco Miklós szavaival - "természetes, naiv, bájos és megható" szobrainak, azok vázlatainak, a róluk készült fotóknak ad otthont, hanem a gazda élete tükörcserepeinek hű foglalata és lenyomata is. A vakolást csak nyomokban láttatni engedő falon jól megfér egymás mellett - avagy szemben - Orosz István - "a drága Pisti!" - Lujos által tisztára mosott zoknija szép, karácsonyi dísztasakban, Gyurkovits Tibor halállal birkózó, Lujos másolta verse, Édesanya-Édesapa, s persze, a Maczky-Kő gyerekek, unokák, barátok fényképei, másoktól kapott, dedikált képek, könyvek, meghívók, tárgyak, emlékérmek, költőportrék. Minden és mindenki, ami és aki a mester életében fontos, jelenléte őt körülölelő - inspiráló, amit és akit szeretetére érdemesnek tart. Fő helyen az őt szobrászi útján végigkísérő atyai mester, Somogyi József fényképről figyelő tekintete. S ott a tágas-világos műterem szegletében a hálóhelyül szolgáló galéria is, környékén szál kolbász, darab szalonna lóg a szögről, az asztalon, borospohár, olykor borosüveg is, demizson jóféle bocoládi forrásvízzel, s egészséget-erőt adó fokhagymadarabkák. Maga az élet.
Ahogyan maga az élet, az egész emberi élet s a magyar múlt egésze sűrítetten jelen van gyakran méltatlan támadásoknak kitett, nem egyszer rongálások áldozatául esett szobraiban. A királyok, hősök, hadvezérek, költők, írók, színészek, a névtelen közemberek kőbe-fába-fémbe álmodott alakjában, az emlékjelekben és emlékkövekben. E pusztulásról beszélnie tán a legkeservesebb - marad az önironikus félmosoly, s a keletkezés körülményeinek lelkes felidézése, legyen szó bármelyik szobráról. A gellérthegyi Sziklakápolna előtt, a lova mellett álló, kezében templomot tartó ifjú Szent István alakjáról - mindig csak a bölcs, öreg Szent Istvánt mintázták szoborrá, pedig ő is volt fiatal, nem? S hogy leszállt a lóról? Hát, persze, hová is menjen tovább? Megérkeztünk, itthon vagyunk, itt nekünk jó, itt is maradunk. Ez a hazánk. Innen egy tapodtat el nem megyünk! Ennek a szobornak már a posztamensét kitalálni is gyötrelmes gyönyörűség volt! A feldebrői székesegyház altemplomának oszlopsora volt az ihlető... -, az ópusztaszeri, szigorú tekintetű, titokzatos Aba Sámuel portréról - ő egy fantasztikusan kalandos életű, nagy tehetségű, tragikus sorsú, méltatlanul kevéssé ismert királyunk volt, tekintetében, öltözékében, múltunk, jelenünk, tán a jövőnk is benne van...- a Baján lévő III. Béla vagy épp a Gyöngyösön álló Károly Róbert szoborról, amely létrejöttét egy drágajó, lelkes lokálpatrióta tanár-történész ötletének és kitartó szervező munkájának köszönheti, de pusztul az is...
- A római Bazilika Magyar Kápolnájában legalább biztonságban van a domborműve Szent Adalbert, Szent Gellért, Boldog Özséb alakjával . próbálom derűsebbre hangolni beszélgetésünket.
Hiszen a Magyarok Nagyasszonya tiszteletére szentelt kápolnában e műveket is méltatva fogalmazott II. János Pál pápa 1980-ban, avató beszédében ekként:
"..ha a tekintetünket körülhordozzuk a kápolna oldalfalainak domborművein,a magyar szentek és boldogok életjeleneteit ábrázoló műalkotások mintegy koszorúként övezik a Szent Szűz nagy szobrát, s ezután a szentek műveiről kell elmélkednünk, ők az evangéliumi megbízatás szerint testvéreiket szolgálták, hogy elősegítsék annak a népnek emberi és társadalmi felemelkedését,amely még éppen csak az első lépéseket tette meg a civilizáció felé. Oly sok szent példakép világította meg a magyar nép életének első századait!"
- Mohács viszont pusztul végérvényesen! Nemzeti nagylétünk nagy temetője - temetője lesz az én alkotásaimnak is. Az enyészeté lesz hamarosan Tomori Pál, II. Lajos, Szulejmán faszobra, a Lófejfák, a sírjelek - mert kopjafát, síremléket nem akartam faragni! - s mind a többi az emlékparkban. A többi alkotótársé is, persze, de hát nekem legjobban a magaméi fájnak! Az a koncepció olyan fontos üzenet! A fát viszont megeszi az idő, elkorhad, elpusztul, és én kevés vagyok a megóvásukhoz. A tanítványaimmal egyszer-egyszer lementünk 1976 óta, lekentük, rendbe tettük, vaslábazatot csináltunk, de ez mind kevés. Hamarosan ezekre a művekre is már csak emlékezhetünk majd a magyar történelem ezen rettenetes, vérveszteséges, vérvirágos napjának emlékhelyén. Ez fáj talán a legjobban. Pedig fontos, gyönyörű, szakrális hely ez, a tömegsírok földje, üzenetértékű művekkel! 1241, 1526, 1590, 1711, 1848, 1920, 1945, 1956 - elgondolkodtató dátumok a magyar történelemben, de mindig talpra álltunk. Összeszedtük magunkat. Ez ad reményt és jövőképet ma is számunkra.
- No, és az a gyönyörű Születéskő az M3-as autópálya horti elágazójánál, mely annak emlékére készült, hogy útközben a kórház felé, ott, az árokparton született meg kisebbik fia, Bálintka!
- Mondom a teljes nevét: Vitéz Maczky Kő Bálintka. Gyönyörű kamaszok a bátyjával együtt! Úgy tudnak reppelni, hogy zúg a fejünk otthon Csillával. De azért élvezzük! Az úgy volt, hogy csak az akkor hároméves bátyja, Benedek volt a kocsiban, Csilla meg én 2001 telén, azon a hajnali órán, útban Hevesről, ahol élünk, Budapest felé, a szülészorvosunkhoz. És akkor Bálintka úgy döntött, hogy meg akar születni, s már jött is. Hát, nem voltam még ilyen helyzetben az biztos! Csilla tette a dolgát, amit egy asszonynak ilyenkor kell, én átöleltem őt, és valósággal elkaptam a kiröpülő kisdedet, nehogy az árokba zuhanjon. Az az emlékkő azt hirdeti, hogy az utakon születnek is, bár most még több a kereszt, a virág és a koszorú...
S tudja, miért vagyok még bizonyos ennek a nemzetnek a jövőjében? Mert ilyen gyönyörű, gazdag nyelve nincsen senkinek, mint amilyen a miénk! Ez a megtartó erő megtartja a nemzetünket is.
S már mutatja is azt a füzetet, melyben egymás után sorakoznak magyar és külföldi szerzőknek a magyar nyelvről írt gondolatai. Ő gyűjtötte össze, s most boldogan tallózik a nyelvünket dicsérő mondatok között. Ami Lujost megszólítja, megérinti, legyen az szó, kép, zene vagy akár emberi gesztus - azt mind maga köré gyűjti, magáévá lényegíti. Hálás érte, és szeretetével fizet.
Éppen úgy, ahogyan - vallja - a jó szobor is megszólítja az előtte állót. Kézen fogva vezeti a töprengéstől az alkotásig. Érzéseket szül benne, gondolatokat, kérdéseket akár.
Az érzelmek. Azok vezérelték őt egész életében, gyermekkora Perespusztájától Budapestre, majd el a városból,vissza Hevesbe, a Macky nagyapa által épített házba, immáron az új asszonnyal, Halassy Csillával együtt felújítva azt. A két jóvágású, szöszke fiúval gazdagodó házasság sem ok arra, hogy előző asszonyát, a szintén szobrászművész Péterfy Gizellát, nagyfia, nagylánya édesanyját ne a legnagyobb megbecsülés és szeretet hangján emlegesse. Hiszen a Gizi nélkül például Mohács sem lett volna...
Gyönyörűséges Boldizsár fia ráadásul az ő nyomdokain jár - legutóbb Márai könyveket illusztrált -, a sok aranyos unokáról nem is beszélve!
Csak hát, a hosszú házasság végére valami elromlott, nem ment tovább...
Most pedig ingázik, a hét egyik felét Hevesen, a másikat a Képzőművészeti Egyetem Professor Emeritusaként - korábbi rektorhelyetteseként - az epreskerti "műterem-lakosztályban" töltve.
De jó így. Hogyne, hiszen legteljesebbnek szobrász-tanári munkáját érzi! Imádja a tanítványait, akiket igyekszik megtanítani arra, hogy a saját útjukat járják. (Ahogyan ő is elszakadt – faragásba kezdve – lenyűgöző hatású mesterétől, Somogyi Józseftől. Bár a mintázásban máig a tőle tanultak vezérlik...) Hogy tudjanak rácsodálkozni az őket körülvevő világra. Hogy érezzék, élvezzék a természet inspiráló hatalmát. Szeretettel, ötlettel, tudással teremt köréjük sajátos atmoszférát. S igyekszik kibontakoztatni, nem eltorzítani a bennük fellelt tálentumot.
- A szeretet a legfontosabb, anélkül nincs semmi, nem igaz? A Miatyánk is azt mondja: Bocsásd meg a mi vétkeinket… Hát ez az! Tudni kell megbocsátani, még ha olykor nagyon nehéz is annak a büdös dögnek! - mosolyodik el jóízűen.
Lujos Mester sugárzása mindenkire hatással van. Nem véletlen, hogy két éve, 70. születésnapjára oly sok és sokféle ünnepséget szerveztek számára barátok, tisztelők, alkotótársak, tanítványok, hogy majd belefulladt - "A drágák! De szó szerint majd belepusztultam!" - a szeretetáradatba. De ez is milyen jó! Mekkora boldogság!
Akárcsak az a gyönyörű - egész eddigi pályafutását számbavevő - album, címlapján az átható tekintetű Aba Sámuellel, mely "a csodálatos Wehner Tibor" író, művészettörténész és az ugyancsak páratlan tehetséggel, gondossággal fényképező Jakab Tibor fotóművész munkája nyomán vált letehetetlenül vonzó élményévé minden olvasójának, szemlélőjének. A század senkihez sem hasonlítható, sajátos fantázia- és formavilágú szobrászával találkozhat a hatalmas kötet lapogatója, elidőzve mélységes humánumot tükröző, a játékos iróniát és/vagy öniróniát sem nélkülöző, olykor meghökkentő asszociációjú, de mindig tárgya, alkotása iránti tisztelettel és alázattal készült, a szeretet, a derű és humor által átlényegített alkotásai között. Az általa megmintázott alakok, legyenek királyok, katonák, művészek, szentek vagy ismeretlen kisemberek - mindig erős egyéniségek, sajátos kisugárzással, megszólító arckifejezéssel, mozdulattal, anyagok, színek, formák sajátos ötvözetével, valóság és álomvilág határán, szeretetre vágyón, egyszersmind szeretetet adni tudón.
Oly személyre szabottan, ahogyan Lujos említ mindig mindenkit név szerint, magasztaló jelzőkkel, aki csak parányi szerepet is játszott valaha is az életében, akit valamiért a szívébe zárt.
A közönség szeretete 1969 óta számos díjban, kitüntetésben, díszpogári címben részesítette és részesíti a XX. századi magyar szobrászat egyik megújítóját, amelyek közül a teljesség igénye nélkül említsük meg a Munkácsy, a Kossuth , az M.S. Mester, a Magyar Művészetért, a Prima Primissima díjat, a Milleniumi aranyérmet vagy a Rendületlenül-diplomát. S ne hagyjuk említetlenül, habár ő szerényen hallgat róla, hogy Heves művésztelepének alapítója és vezetője, a Magyar Művészeti Akadémia és számos szakmai és társadalmi szervezet tagja, alapítója.
Önmaga - 2007-ben, egri kiállításakor született - katalógusában így összegez:
"Első ismertebbé vált munkám, a Boronás után faszobraim ( a Kislány arany fülbevalóval, az Utcaseprő, a Kukás, a Dobozos, az Ünnep, a Chagall és én, a Kossuth) váltak népszerűvé, kerültek jelentős nemzeti gyűjteményekbe, múzeumokba. Az utóbbi évtizedekben köztéri munkáim tartom legfontosabbaknak. Több száz rajzom, vázlatom, érmem és kisplasztikám mellett a mohácsi Emlékpark sírjelei, gyöngyösi, bajai, drégelypalánki, visegrádi, veszprémi, budavári királyszobraim történelemszemléletem sajátos dokumentumai. Irodalmi érdeklődésemet Kölcsey Ferenc, Sinka István, Balassi Bálint, Móricz Zsigmond köztéri szobra igazolja. II. világháborús emlékműveim az elvérzett nemzedékek előtt tisztelegnek (Heves, Veresegyház). Munkáim megtalálhatók a határon túl, Erdélyben, a felvidéken, Kárpátalján, a Vatikánban és az Egyesült Államokban is. Felelősséggel élek Magyarországon."
Mert Kő Pál - Pataki Lajos, Maczky Levente Lajos, Maczky Levente, Maczky Lajos - a Mester, a Lujos hogyan is tehetne, hogyan is élhetne másként? Nem is lehet más, csakis, ahogyan az album címe hirdeti:
KŐ PÁL, MAGYAR SZOBRÁSZ
- Fogalmazhatok így: Kő Pál olyan reneszánsz ember, művész, aki egyszersmind ízig-vérig magyar?!
- Ezt boldogan vállalom... - mondja, s öleléssel meg egy szál fehér rózsával búcsúzik. Mögöttem bezáruló műterme ajtaján a másik felirat – 2001-ből, a "drága csodálatos" irodalmárbaráttól, Körmendi Lajostól való:
"Talán mégsem az a dolga egy művésznek ma, hogy veszett indulattal szétrombolja a nemzet, a múlt értékeit, hanem azok újra felmutatásával, újak teremtésével segítsen élni egy veszélyeztetett népnek."
Csűrös Csilla