Főmenü:
Léleknyom
Sietős léptekkel, mosolygós arccal érkezik. Kapucsínót kér, és már mesél is lelkesen, kérdezni sem kell. Az alkotás lázában ég, annak is a finisében, hiszen néhány nap múlva bemutató lesz Balatonfüreden. A Kőszívű ember fiai Jókai kedves városában, Vándorfi László rendezésében és értelmezésében kerül színre a Pannon Várszínház jóvoltából. Baradlayné: Kubik Anna. Aki készült! Nemcsak legújabb szerepére, hanem a mi beszélgetésünkre is. Régtől ismerjük egymást, most mégis meglepődtem kicsit. Pedig ez lénye lényege. Kubik Anna minden szerepét, feladatát halálosan komolyan veszi, lelkiismeretes munkája táplálja csillogó tehetségét egész eddigi életútján. Ennek során aztán a munka játékká lényegül, és nyomot hagy a néző lelkében mindörökre...
- Éreztem, hogy egyszer utolér ez a szerep! Kilencvenéves magyartanárnőm a mai napig emlegeti, hogy az egész osztályból egyedül én választottam Baradlayné alakját dolgozattémául a mű feldolgozásakor. A Kőszívű ember fiai egyébként is végigkíséri a életemet. 13-14 évesen életem első színpadi élménye volt ez a darab Székesfehérvárott, ahol kollégistaként éltem, s ahová tájolni érkezett Budapestről a Bartók Gyermekszínház. Csillogó szemmel figyeltem Komlós Jucit az anya, Benkő Pétert, Kovács Istvánt, Benedek Miklóst a fivérek, Tyll Attilát Haynau szerepében, lenyűgözött, elvarázsolt az előadás!
Mindig faltam a könyveket, és amit elolvastam, az azonnal képként jelent meg a fejemben. És íme, a lelki szemeim előtt mindig is létező színházat láttam akkor megvalósulni a színpadon!
Sorsszerű számomra ez a darab, s most, újraolvasva, végleg rabja lettem a regénynek is. Elképesztően pontosak a jellemrajzok, a létező férfi- és nőtípusok mindegyike jelen van a műben!
Jókai Mór saját édesanyját mintázta meg Baradlayné alakjában, aki valóságos antik nőalak: gyémántkeménységű, izzó szenvedélyű, kinek életét a hazája és a családja iránti szeretete mozgatja, határozza meg. Nem véletlen, hogy annak idején a Fővárosi Lapokban még Az örök anya címmel jelent meg először, folytatásokban a regény. De nemcsak a mater familiasnak, hanem minden alaknak létezik akkor élt, valós megfelelője. 1868-ban írta ezt a művet Jókai, olyan időszakban, amikor nagyon is szüksége volt a biztatásra, a nemzeti öntudat és identitás erősítésére ennek a kis népnek. Akárcsak napjainkban...
Lám, mint minden nagy mű, ez is utat talál a mához, a ma olvasójához, nézőjéhez.
- Mit jelent érett asszonyként és beérett színésznőként, sok fájdalmas személyes élménnyel és még több klasszikus, nagy asszonyszereppel a hátad mögött eljátszani Baradlaynét - a XXI. század közönségének?
- Mindent jelent! Hiszen szépségesen szép képek sorakoznak benne. Élő, égő, buzdító hatásának ma is érvényesülnie kell. A második rész csupa fájdalom, csupa szépség! Azt üzeni: a becsület mindenek felett! Húsz évvel a szabadságharc leverése után éppoly aktuális volt ez az üzenet, mint most, húsz évvel a kommunizmus bukása után. Most is valamiféle újrakezdés előtt állunk, amihez hitre, becsületre és komoly munkára van szükségünk, és saját értékeink megbecsülésére, érdekeink képviseletére, különben elveszünk a népek tengerében...
Baradlayné beleillik a pályafutásom során eljátszott nőalakok vonulatába: Júlia, Melinda, Tünde, Johanna, Jelena Andrejevna... Nagyon boldog vagyok ettől a szereptől.
Attól meg kiváltképp, hogy épp Veszprémben talált rám, hiszen nem messze a várostól, egy kis, ősmagyar faluban, Ősiben születtem - s most először hívtak ide játszani.
- Ez hogyan lehetséges???
- Én soha életemben senkitől nem kértem szerepet, soha nem választottam szerepet, és nem is fogok! Hiszek abban, hogy a rám szabott szerepek e nélkül is megtalálnak engem. A Gondviselésbe vetett erős hitem pedig csak megerősít ebben.
Mindig, minden színpadon töltött percemben élvezem és átélem a színház csodáját, akárcsak annak idején Székesfehérvárott, amikor kollégista kamaszlányként a nézők között ülve lényegültem át a Ruszt Jóska vezette kecskemétiek remek vendégelőadásait vagy épp a Madách Színház Úri muriját nézve.
A tájolás pedig mindmáig nagyon fontos misszió, ezért szeretek nagyon a nagykovácsi ad hoc társulattal is országot járni. No, és azért, mert a vidéki közönség jobb, őszintébb, lelkesebb, mint a sokszor kicsit cinikus budapestiek. A vidéki ember, ha eljön a színházba, jól akarja érezni magát, és ezért sokkal nyitottabb befogadó. Augusztus 20-án Tihanyban lépünk föl például Tamási Énekes madarával, biztos vagyok benne, hogy az is szép élmény lesz.
Élvezem a vidéki játékot nagyon. Gyermekkori élményeim élednek most újra. Hazulról, Ősiből járok a próbákra. Elzsongító boldogság gyalog sétálni a színházhoz, miközben mélyen beszívom a hársak varázslatos illatát... Olyan szép minden és olyan emberi! Ezeknek az élményeknek és emlékeknek az érzékenysége táplál: a harmónia az alap az életemben, ettől vagyok én - magam.
- A gyermekkor mindannyiunk életében - bevallva vagy el- és fel nem ismerve meghatározó. Kubik Anna milyen útravalót kapott? S amit magával hozott a szülői háztól, azzal hogyan sikerült sáfárkodnia?
- Első generációs értelmiségi vagyok, annak minden kínjával és örömével, felhalmozódó nagy-nagy tudásvággyal. Szívós vagyok és kötelességtudó, sokkal inkább, mint például a lányom, aki, ugye, már nem első generációs... A szüleim tanulhattak volna képességük, igényük szerint, de az életük ezt nem tette lehetővé. Apám 12. gyerek volt a családban, nem volt pénz a taníttatására. Sokirányú tehetségét amatőr színjátszóként is csillogtatta, anyámmal a színpadon ismerkedtek össze '45 után. Közéleti érdeklődésem, a népem és a hazám iránti erős elkötelezettségem is édesapám révén alakult ki bennem.
Anyám egyszerű és erős ember - Istennek hála, még köztünk van -, aki éppoly szívós erővel és hittel tartotta-tartja össze a családot, akárcsak, más körülmények között, Baradlayné...
Hárman vagyunk testvérek. Két nővérem közgázt végzett, itt élnek családjukkal mindmáig anyánk közelében. Számomra világéletemben természetes volt, hogy mindent háromfelé kell osztani. A sors úgy akarta, hogy nekem egy gyermekem van, s Virágon látom, mit is jelentett nekem anno három lány egyikeként felnőni. Akármilyen önzetlenné igyekszem őt nevelni, nem pótolható a testvérek létéből fakadó szituációk sora. Állandó lelkiismeret-furdalásom is van vele kapcsolatban a kevés együtt töltött idő miatt. Pedig, hál’Istennek, nagyon jó a kapcsolatunk. Roli, Selmeczi Roland halála után, hogy talpra tudtam állni, azt javarészt neki köszönhetem. Két évig valóságos kómában voltam. Úgy csináltam végig a Szecsuáni jólélek próbafolyamatát, amit Guelmino Sándor rendezett, hogy jóformán nem is emlékszem rá. Mellettem álltak, segítettek az irtózatos gyászmunkában a család, barátok, papok, a szakma, a közönség, de legfőképp a lányom. Virág velem aludt, fogta a kezemet, vigasztalt, egy percre sem hagyott magamra. Soha nem tudom ezt megköszönni neki!
Derűsen csillogó kék szemét most bánat felhőzi, messzire néz, máshol jár most Kubik Anna. A múltjában kalandozik.
Én mindig csak egyedül sírok.
Egyetlen egyszer sírtam el magam mások előtt: amikor az alternatív Kossuth-díjat vehettem át. Megható és felemelő érzés volt, hogy mások érzik úgy; én erre rászolgáltam. Amikor Ősi díszpolgára lettem, arra gondoltam: Lám, mertem nagyot álmodni!
Hamar elkerültem hazulról, mert nyelvet akartam tanulni. Székesfehérvár számomra, 14 éves kollégistaként, valóságos metropolisz volt! Latint tanultam a gimiben, mert orvos szerettem volna lenni, de hamar kiderült, hogy nem bírom a vért.
Félelmetes, így visszagondolva, milyen váltások voltak az életemben!
Háromszor elmentem a Főiskola Vas utcai bejárata előtt, míg megtaláltam. De az elszántságom vitt előre.
- A fejedben, a fantáziádban születő világból mit, hogyan mentettél át a szerepeidbe? Vajon az ösztöneidre hallgatsz első sorban vagy inkább tudatos építkező vagy? A pályád állomásai olyan szépen épülnek egymásra...
- Én nem építettem semmit! Egyik szerep követte a másikat, soha nem terveztem, és mégis: a világirodalomnak szinte az összes gyönyörű szerepét eljátszottam. Pedig minden szerephez úgy kezdek hozzá, hogy na, ez nekem nem megy! Szerepet egyetlen egyszer adtam vissza, épp az Énekes madárét, mert akkoriban már úgy éreztem, mindig ugyanazt a karaktert kell játszanom, egyszerűen rám sült már a szoknya! Később aztán ez a szerep is megtalált...
Szerepformáláskor a fejemben élő képeket vetítem ki, s nagyban hagyatkozom az ösztöneimre. A rendezőnek alá is vetem magam, de gyakran bele is szólok a munkába. Sík Ferenc például mindent rám hagyott, az Ádvent a Hargitán Rékáját teljesen én találtam ki, csodálatos volt, hogy ennyire megbízik bennem. De az is tény, hogy sajnos, kevés a jó rendező, rengetegszer magamnak kell megcsinálnom a figurát.
A próbafolyamat során valamikor elkezd gyermekeddé válni minden szerep, egyszer csak már nem látsz rá kívülről, véreddé, részeddé válik. Aztán, ha ugyanabban a darabban játszol később egy másik szerepet, ahogyan én játszottam el Júlia után a dadát is, vagy előbb a lányt, aztán a nagymamáját, akkor bizony, nehéz újrakezdeni. Voltam Regina és Eszter is az Énekes madárban, Melinda majd Gertrudis is a Bánk bánban. Melinda a maga egy ügyű, egydimenziós mivoltával szemben számomra Gertrúd volt az izgalmasabb nő. Meg kellett találni a motivációt, mi az ő igazsága, aki idegenként él az országban.
Csiky Gergely "nagymamája" még hátra van...
A jövő évadban boldogan készülök Háy János új darabjára, ami egy anya-lánya kapcsolatról szól majd... Forgatok is mostanában, Dézsy Zoltánnal a rendszerváltozás éveiről egy félig dokumentum-, félig játékfilmet. A címe: Az ügynökök a paradicsomba mennek. Azt mutatja be, mennyire előre eltervezett volt a rendszerváltozás, s milyen kétkulacsos szerepet vitt benne az SZDSZ. Egy beépített ügynök szerepel a filmben, az ő anyját alakítom. Izgalmas munka.
Ó, de édes baba az ott, látod?! Olyan mint egy kis koala! - mutat hirtelen a szomszéd asztalnál édesanyja ölében hadonászó csöppségre percnyi ellágyulással...
- Nem lehet és lehetett könnyű mindig helyesen dönteni ebben a mi zűrzavaros, érdekmozgatta, értékválsággal küszködő világunkban!
- Engem szilárd értékrend visz előre egész életemben. A családomon kívül hatottak rám a barátok, a társulatok, és név szerint is meg kell említenem Ablonczy Lacit, a színikritikust, a Hevesi Sándor téri Nemzeti Színház volt igazgatóját, aki könyvet is ír rólam. Ők pontosan tudják, hogy a színészet nem este héttől tízig tartó foglalatosság, s hadd hivatkozzam e helyt Sinkovits Imrére is. A színészet az ifjúság nevelését is jelenti, hatalmas felelősséget, ennek súlyát egyébként épp a Lakitelken rendezett találkozón éreztem meg igazán. Hazulról is azt hoztam: nincsen csak saját, személyes út, nem csak a saját karrier építése fontos. Felelősen kell élni, a nemzet iránti felelősséggel, magyarságban kell gondolkodni mindig! - ezt vallotta édesapám is.
-Ez a belső iránytű dönti el aztán, hogy elvállalsz-e, mondjuk, egy olyan darabban való szerepet, melynek mondanivalójával, üzenetével nem értesz egyet?!
- A gonoszt is fel kell mutatni, de mindig a darab végkimenetelétől függ, hogy elvállalom-e. A nihillel, a káromkodással nem tudok közösséget vállalni... Előfordult már, hogy a szinkronban át is írattam a szövegemet, mert nem voltam hajlandó káromkodni. Ugyanez a helyzet a manapság meglehetősen divatos vetkőzéssel is. Ha öncélú, nem vállalom. Ha hozzáad valamit a mondanivalóhoz, ha hozzátartozik, akkor lehet róla szó, de akkor is nehéz. Egyszer "félmeztelenkedtem" Maár Gyula Első kétszáz évem című filmjében, ott tényleg jogos volt, és hozzátartozott a film lényegéhez, de utána, bizony, nagyon nehéz volt visszaszerezni a ruhát...
- Elváltál Virág édesapjától, Csiszár Imrétől, elvesztetted - szörnyű balesetekben - Bubik Istvánt, Selmeci Rolandot, hogyan tudtál ennyiszer talpra állni? Sosem perlekedtél a Jóistennel?
- Ismered Reményik Sándor Kegyelem című versét? Abban minden benne van. Az átélt tragédiák lázadást szülnek az emberben: sírsz, átkozódsz - ezeken a szakaszokon mind át kell esni. Gyászt nemcsak halál esetén élhetünk meg, hanem pl. egy szerelem elvesztésénél vagy egy egyszerű költözés közben is átélhetjük. Benne van a protestálás, de kapsz is valamiféle segítséget - s ennek a vége: a kegyelem.
Én hiszek abban, hogy nem a földi élet a végcél. Lehet, hogy van ennél fontosabb is... Hiszek abban, hogy fölülről néznek engem. És tudom, hogy utánunk sem marad több nyom, csak amennyit egy másik ember lelkében hagytunk lenyomatként. Én is csak annyit viszek el, amennyit az én lelkemben hagytak mások. Ez a legtöbb, amit e földi létben adhatunk egymásnak.
Mert a filmszalag elhalványul, a tévéfelvételek elkopnak, hamarosan színházi bérlet leszünk csupán, jó esetben...
- Ennyire elégikus hangulatban mégsem fejezhetjük be ezt a beszélgetést! Főleg, mert feszülsz az energiától, jó szerepek várnak, szép kis varázskertet és kuckót rendeztél be magatoknak Virággal Budafokon, és a hazánk sorsa is jobbra fordulni látszik...
- Tényleg meseház, amiben lakom. Tudod, milyen csoda minden reggel madárcsicsergésre ébredni, s a fürdőszoba kádjából a kertre látni!? Imádok kertészkedni tavasztól őszig, és imádok karosszékbe kuporodva olvasni egy meleg sarokban, barátságos lámpafénynél télen.
Virággal tényleg nagyon jó a kapcsolatom. Bölcsészhallgató, közben dolgozik, s ezt a munkát ő szerezte magának!
És bizony, Magyarországot illetően is tele vagyok reménységgel. Még akkor is, ha félek az emberek türelmetlenségétől. Mert nem lehet csütörtökről péntekre változtatni a dolgokon. Több mint ötven év alatt rongyolódtunk így le, hosszú évek kellenek az életünk rendbe tételéhez is. És ezt nem lehet remény nélkül, nem lehet illúziók nélkül!
Újra divattá kell váljanak az olyan fogalmak, mint becsület, tisztesség, munka, melyeket kiirtottunk az életünkből. Ezeket újból meg kell teremteni, kínnal, verítékkel. Mi mindent meg akarunk úszni, pedig nincs újjászületés kínszenvedés nélkül. Hivatkozzam Baradlaynéra? Semmilyen eredményt nem lehet felmutatni megszenvedettség nélkül.
Ez a mi legnagyobb bajunk, hogy mindent mástól várunk. Pedig magunkon kell elkezdenünk a megváltást. Mindenkinek oda kell tennie a magáét, nem másra mutogatni, mert nem lesz itt változás, ha nem magunkon és magunkban kezdjük el a dolgot. A csíksomlyói zarándoklatok óta pedig azt is tudom, mert átéltem, tapasztaltam, szembesültem vele, hogy - hiába sulykolják az ellenkezőjét - olyan színes, gazdag, tehetséges és szeretetre méltó nép a miénk, amely igazán megérdemli és képes meg is teremteni a "víg esztendőt"!