Főmenü:
"Őrzők, vigyázzatok a strázsán"!
Az utolsó beszélgetés Fekete Gyulával
2010. január 16-án egy bölcs és szenvedélyes igazmondóval ismét kevesebben lettünk... Nyolcvannyolc esztendős korában elhunyt Fekete Gyula író, szociográfus, újságíró, a Magyar Írószövetség Örökös Tagja. Háromszor kapott József Attila-díjat, 1991-ben 1956-os Emlékéremmel, 1992-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével, 2009-ben Prima-díjjal tüntették ki. A paraszti kultúra ősereje táplálta hittel vállalt, társadalomjobbító küzdelmét az erkölcs védelmében, a magyarság megmaradásáért. Munkásságának minden darabja - ahogyan évtizedeken keresztül jelentkező rádiós sorozatának címében is fogalmazott - "Egy korty tenger"!
Az alábbi beszélgetést a Dominó Televízió (D1 TV) Élet-Utas című portrésorozata számára készítettem tavaly télen az egészségében már megroppant, de igazságainak kimondásában változatlan szenvedéllyel fogalmazó Fekete Gyulával. Az élete során elszenvedett meghurcolások, megaláztatások, elhallgattatás és cinikus gúny csak keserűbbé tette, szókimondó elszántsága, ostorozó hevülete azonban jottányit sem csökkent.
Ha - a herderi jóslat ellenében - a XXI. század végére is "él" még "magyar e tájon", az minden bizonnyal NEKI is köszönhető!
- Illyés Gyula mondta; nem az a fontos, hogy honnan jött az ember, hanem, hogy merre tart. Ám azt gondolom, hogy az ember, kiváltképp az íróember életében a családnak és a neveltetésnek is nagyon nagy szerepe van. Fekete Gyula már első telefonbeszélgetésünkkor a sárospataki diákéveit emlegette, mint élete meghatározó élményét...
- Sárospatak a szellemi szülőföldem. Egy Borsod megyei faluban, Mezőkeresztesen születtem. A család tehát odaköt. Ketten voltunk gyerekek. A bátyámat beíratták Sárospatakra, de azt akarták, hogy maradjon paraszt is a családban, így erre én voltam a "jelölt". Az okos anyai nagyanyám mondta, hogy a Gyulát is küldjék már el. A másik, a Fekete-nagyanyám volt tulajdonképpen a családfő, hiszen ő volt a pincekulcs és a fekete bugyelláris őrzője. Ő beleegyezett, hogy két évre elmenjek Sárospatakra. De aztán ott ragadtam.
- A szellemi szülőföld és a valóságos szép ötvözetben kíséri az életét mind a mai napig!
- Az írónak a legtöbb élményt a gyerekkora adja, s az él legtovább benne. Még ma is sokszor álmodom vele.
- Akkor nagyon szép gyerekkora lehetett!
- Minden gyerekkor szép. Még az elhanyagolt gyerekek esetében is a gyermekkor valahogyan mégis széppé válik.
- Miről álmodik legszívesebben e gyerekkori élmények közül, vagy leggyakrabban, akár önkéntelenül?
- Egy nagy parasztudvarban vagyok - nagy kerttel az udvar mögött -, ahol mindenféle állatok, aprójószág található. S lám, ez a meghatározó élmény a gyerekeim életében is folytatódott! Ők, amikor kicsik voltak, mindig a nagyanyjuknál nyaraltak. Csak pár hétig voltak ott, de egész évben arról beszéltek. Az elmaradhatatlan dolgozatíráskor, amikor a nyári emlékekről, nyári élményekről kellett beszámolni, mindig a nagyanyjuknál töltött hetekről írtak. A nagymamájuk házáról írtak, ahol egész más világ volt, mint a budapesti villamosok között.
- Fekete Gyula is egész életében ezen élményekről ír, ezeket dolgozza fel, ezt az útravalót osztja szét olvasóinak.
- Nemcsak ezeket, persze, de azért az írásaim elkanyarodnak mindig errefelé, akárhol is kezdem. Szépirodalmi művet legszívesebben, és tán legsikeresebben is, öreg parasztokról írtam.
- Nemcsak idős, falujukban élő parasztokról írt, hanem városba szakadókról is...
- Az utóbbi időben furcsa élményeim voltak. A fiam mondta is, hogy a bölcsesség az idős korral együtt jár.
Ha visszaemlékszem a gyerekkoromra és a falura, akkor bölcs parasztok jutnak eszembe. Idős emberek, akiknek a tapasztalati világuk olyan bő volt, hogy az igazat tudták képviselni. Újabban viszont az a tapasztalatom, hogy annyi szenilis vénember, mint amennyi Magyarországon van, nincs a világon sehol. Hogy a csudába lehet ez? Nem értettem ezt a kettősséget. Mostanában kezdtem megfejteni. Tudniillik az én öreg parasztjaim, akiket gyerekkoromban ismertem, és akik olyan bölcsek voltak, a saját tapasztalataik alapján lettek bölcsek. Sokféle tapasztalatot szereztek a világ dolgairól, sokféle embert ismertek, így lettek bölcs emberek. A jelenlegi öregek nagy része a médiából "okosodik". Ezért olyan szerencsétlenek, és egyre messzebb kerülnek az okosságtól.
- A szocializmus társadalmat felforgató évtizedeiben olyan módon szakították el az embereket a gyökereiktől, hogy jószerivel megszűnt az átjárás és a tapasztalatcsere a generációk között. Nyilván ez is az okok között szerepel...
- A generációk között megszűnt a kapcsolat, bár annak egyéb oka is van. A gyors fejlődés hozza magával. Én is észreveszem, hogy a kisebbik lányom, aki hét évvel fiatalabb, mint a bátyja, sok mindent másképpen lát. Ez az iskolában is kiderült. A legtöbb segítséget a nagyobbaktól kaptam, tudniillik a sok buta kis divat már akkor is mindenféle módon rontotta a levegőt. Akkor is volt már tévé. Ha belegondolok, hogy milyen sok értéket is adhatna a televízió az embereknek, és mennyire elhanyagolja ezt a lehetőséget, mennyi ostobaságot és kárt tesz! Nagyon sajnálom! Életem során viszont megszoktam, hogy akkor is elmondom a véleményemet, ha az illetőé szemben áll az enyémmel.
- Fekete Gyulát idézem: "aki azt akarja, hogy mindenki szeresse, annak sokat kell hazudnia!"
- Az biztos! Ha nagyon megtapsoltak, vagy dicsértek, azonnal vizsgálni kezdtem magamat, hogy valamit biztosan rosszul csinálok.
- Volt része ebben is, abban is. Elismerésben éppúgy, mint nagyon sok támadásban, kritikában.
- Az a furcsa, hogy hol kabaréfigura lettem, hol meg egyfajta Megváltó. Egy ideig gyűjtöttem az ilyenfajta címszavakat. Csodálatos dolgokat írtak rólam mindkét értelemben. Utólag azokat az írásaimat ismerik el, amelyekért akkoriban, ötven évvel ezelőtt szidtak. Mindenki szidott, mert fontos igazságokat írtam meg, mondtam ki, és ez rettenetesen dühítette, főleg az újságírókat és a politikusokat. Amilyen minősítéseket kaptam, akár el is vihettek volna. Nem is tudom, hogy miért nem vittek el, pedig sok bűnt rám olvastak akkoriban! Pedig tulajdonképpen egyszerűen csak elkezdtem számolni bizonyos dolgokat. Például azt, hogy mennyien születtek, és mennyien haltak meg. Erre rögtön azt mondták, hogy ez fasizmus. Pedig semmi egyebet nem tettem, csak számba vettem, hogy mennyien születtek és mennyien haltak meg abban az évben.
- Hosszú utat kellett megtenni addig, amíg ez a szívügye oly fontossá vált az Ön számára, hogy mindent lehengerlő erővel kongatta, és kongatja mindmáig a vészharangot! Ám az a pillanat is érdekes, amikor Fekete Gyula először tollat fogott a kezébe, amikor úgy érezte, hogy vannak igazságok, amiket az írott szó erejével kell megfogalmaznia. Vagy egyszerűen csak vannak olyan szépségek, melyeket át kell adnia az olvasónak...
- Én eleinte szépirodalommal, versekkel kezdtem foglalkozni. Sárospatakon nem volt az önképző körnek olyan versenye, hogy ne pályáztam volna. Versekkel kezdtem, sok versem meg is jelent akkoriban. Életem első prózáját 1951-ben írtam meg. Az Írószövetség egy országos pályázatot hirdetett, lehetett verssel, egyfelvonásos drámával és elbeszéléssel jelentkezni. Én, természetesen, mindhárommal jelentkeztem. A verspályázatot Ancsel Éva nyerte, én meg a "futottak még" kategóriában voltam, az egyfelvonásosak között úgyszintén. Az elbeszélés kategóriában viszont - több száz pályázat közül - az enyém lett az első! Küzdelem volt a címe.
- Ez tehát mérföldkő a pályán...
- Annyiban igen, hogy leközölték. Szépprózával kezdtem, utána ismét elbeszélésekkel folytattam. Akkoriban volt a legrosszabb dolga az írónak, mert sematizmus volt, olyan törvények, kényszerek, melyek nélkül meg se jelenhettünk volna. A pályanyertes írásomban sok valós írói érték volt, de bizony - utólag nézve -, sematikus volt az is!
A lényeg, hogy szépirodalommal kezdtem és azzal is folytattam. Az orvos halála című munkám - ami azóta 26-27 kiadást élt meg, és ebből vagy 15 külföldi -, még mindig szépirodalom volt.
Igen ám, csakhogy amikor elkezdtem foglalkozni azzal, hogy hányan születnek, és hányan halnak meg, ez annyira felbőszítette a sajtót meg a politikusokat, hogy lefasisztáztak. Attól kezdve bármilyen szépirodalmat írtam, mindig ledorongoltak.
- Pedig írt tudományos-fantasztikus regényt, sőt, gyerekkönyvet is.
- Mégis rögtön lebunkóztak. Egyszer Illyés is mellém állt, hogy micsoda dolog ez, nagyon jó könyveket írok, a Népszabadság meg lehúzza! Előfordult, hogy azt is be tudtam bizonyítani: a kritikus csak a fülszövegét olvasta el a regénynek! Azt ugyanis hibásan fogalmazták meg, innen lehetett tudni, hogy nem a regényt olvasta el, hanem csak a fülszöveget, ezért húzott le engem.
- Érzésem szerint ilyesmire ma is találnánk példát...
- Kiderült, hogy ezek ki akarnak irtani. Az író ugyanis nem válaszolhat arra a vádra, hogy tehetségtelen, hogy rossz az írása. Hogy veszi ki magát, hogyha azt mondja valaki: nem vagyok tehetségtelen! Ennek nincs hitele.
- A féktelen igazságvágya, szókimondása volt ennyire irritáló!?
- Rájöttem, jobb, ha én nem szépirodalmat írok, hanem azt, amiért megharagudtak rám - és akkor haragudtak meg rám igazán, amikor a gyes-javaslatomat elfogadta a pártközpont meg a pártkongresszus! Ezt most akarják megszüntetni azokhoz hasonló emberek, mint akik mindig támadtak. Nem értettem, miért akarnak kiirtani, hiszen rögtön mennyien vették igénybe a gyest, amikor a pártkongresszus meghozta a határozatot!
- Ilyen háttérrel, elköteleződéssel a szépirodalomnak sem lehetett az esztétizáló ágát művelni, csakis szolgálattevő attitűddel írhatott az író!
- Az biztos, hogy nem az őszi lombok hullásáról írtam...
- A magyar irodalomnak mindig megvolt e két vonulata. Szinte törvényszerű, hogy Fekete Gyula melyik szekértáborhoz került.
- Eleinte nem is voltam benne a szekértáborban, végül mégis elkezdtek engem is népi írónak nevezni. A lényeg, hogy rájöttem: ha én például esszét írok vagy közéleti kérdéseket feszegetek, és valaki megtámad, akkor természetes, hogy védekezem. Megmagyarázom, hogy mit miért mondok. A szépíró viszont nem teheti meg, hogy szembeszáll azzal, aki azt írja róla, hogy tehetségtelen, butaságokat ír, vagy érdektelen! Ám egy esszéista, vagy különösképp egy szakember - megteheti.
Rájöttem arra, hogy én előnyösebb helyzetben vagyok, mert sokkal jobban ismerem az adott témát. Megszoktam, hogy a "galeri"-nek mindig az éllovasaival ütköztem. A Központi Statisztikai Hivatal elnökével, a Népességtudományi Intézet elnökével, az Akadémia elnökével, és a politikának ilyen-olyan miniszterével. Nem szeretek alulmaradni, ha már ütközni kell. Ha jobban értek valamihez, mint az, aki megtámad, akkor hiába van neki több ágyúja. Sőt, rendszerint az segített nekem, ha neki több ágyúja volt, mert annyiszor tudtam visszalőni. Akkor még nem mértem fel, hogy ennek is van rossz vége! Eltelt ugyanis vagy négy-öt esztendő, amíg "laposra verhettem" a támadóimat, de aztán kimaradtak a ringből. És ez már olyan állapot, amit évtizedekkel mérhetek, hogy nem jön a ringbe senki...
- A visszhangtalansággal, bizony, nehezebb harcolni! Ez egy jól bevált módszer!
- Hát, igen, ha nincs ember a ringben, hiába ütöm a levegőt!
- Menjünk egy kicsit vissza az időben, akkor tán a mostani is érthetőbb lesz. Fekete Gyula mindig benne volt a dolgok sűrűjében! Részben újságíróként a napi történésekre való reagálással, de tevékenyen is, hiszen például a földosztó bizottságban is közreműködött.
- Akár úgy is mondhatnánk egy kis rosszindulattal, hogy mindig közel voltam a tűzhöz. De nem ott, ahol melegít, hanem ott, ahol inkább éget!
A közgazdasági egyetemet félbehagytam, mert közbejött a front, és én elébe mentem. Aztán parasztpártot szerveztem, s én lettem a Borsod megyei földosztó miniszteri biztos. Nagy Imre küldött ki. Ő mondta azt is, hogy mi kezdtük el a földosztást Borsod megyében. A mai fiatalok nem tudják felmérni, mit jelentett az, hogy én miniszteri biztos voltam Borsod megyében! Volt egy orosz és egy magyar igazolványom, utasítás arra, hogy segítsenek nekem, és minden kérésemet teljesítsék. Adtak ökröket is, hogy át tudjak menni egyik helyről a másikra. Egy darabig elviseltem, hogy az ökrök mentek szépen, lassan, ahogy illik, de aztán beleuntam. Otthagytam őket, és mentem gyalog. Aztán kértem a katonaságtól egy rossz biciklit. Annyit nem ragasztottam életemben, mint akkoriban.
- Szóval került élményanyag is bőségesen, amit aztán megírhatott!
- Arra emlékszem, hogy az árokparton fel van fordítva a bicikli, én meg keresem a keréken a lyukat, hogy be tudjam ragasztani. Ez a történelem alulnézetből...
Bejártam a megyét, sok tapasztalatot szereztem. Bár a bejárás nem ott kezdődött, hanem igazából Sárospatakon. A sárospataki diákokat kiküldték a sátoros ünnepeken - karácsony, húsvét, pünkösd idején -, és az apraja járta a református házakat, elmondta a verseket, kapott tíz-húsz fillért. A végén, ha jól ment a dolog, tudott venni a pénzből esetleg egy cipőt is. Amikor a szlovákiai részről is visszacsatoltak magyar területeket, akkor már a hetedikesek és nyolcadikosok is mehettek prédikálni. Természetesen mindent kihasználtam, és mint prédikátor vagy mint mendikás, sok ezer házat láttam belülről Borsod-Abaúj-Zemplén megyében.
- Így fonódott össze az újságírói és az írói munka. Mindez táplálta, gondolom, a szociográfiák születését is!?
- Azt sem tudtam, hogy mi az a szociográfia, de aztán elkezdtem egy új műfajt a szociográfiában, mégpedig Némethy Irén segítségével. Ő a főszerkesztője volt akkoriban a Nők Lapjának, és az általam 1970-ben kezdeményezett "Éljünk magunknak?" vitát Némethy Irén jórészt a szerkesztősége ellenében vállalta. Ő is rájött arra, hogy baj lesz a népesedésünk körül. Az anyák helyzete, a több gyerekes családok nehéz helyzete - ebben a témakörben indítottam meg a vitát, és jött vagy kétezer hozzászólás.
Igazság szerint eleinte azt sem tudtam, mi az, hogy népesedés. Nem mondanám tehát, hogy erre fókuszáltam. Amikor azonban elkezdtem komolyabban utánanézni, hogyan is állunk a születések és halálozások tekintetében, akkor láttam, hogy baj lesz. Ezért kezdtem ezzel foglalkozni. Aztán hozzájött az is, hogy a gyes-kérdését sikerült végigvinnem.
- Erre a sikerére méltán lehet nagyon büszke!
- Rengeteget foglalkoztam ezzel a kérdéssel! Ehhez képest ez az egyetlenegy javaslatom sikerült, a többi nem. Ezen kívül volt országos vitám még három: a magányról, az elkényeztetett gyerekekről és a boldog házasságokról. Azt mondtam: nézzük meg azt is, mitől boldog egy házasság! Ne csak a rosszról vitatkozzunk, nézzük meg a jót is!
- Ám mielőtt a megmaradás, a demográfiai apály avagy a boldog házasságok kérdésével bővebben foglalkoznánk - egy fordulópontot Fekete Gyula életében nem hagyhatunk ki! Az igazság pillanata: 1956. Nemcsak az egyéves börtönbüntetés, amit elszenvedett '57-től, hanem maga az a történéssor, amely mindenkinek az életét befolyásolta, meghatározta. Sokakét megváltoztatta, sokakét derékba törte. Ön hogyan emlékszik vissza az akkori történésekre?
- Az Írószövetségben '56 szeptemberében volt a közgyűlésünk, ahol megválasztottak titkárnak. Ez azt jelentette, hogy be kellett járni, és a prózai szakosztály ügyeit intézni. Öttagú volt a titkárság. A főtitkár Erdei Sándor, Képes Géza a költők, Vészi Endre a drámaírók, én a prózaírók a titkára lettem, Molnár Zoltán pedig a vidéki titkár volt. 1956 októberében én itthon se voltam, mert Csehszlovákiába hívtak meg, ahol borzasztóan kíváncsi volt mindenki arra, hogy mi történik Magyarországon.
- Ön már akkor átlátta, hogy mi történik? A napi történések sodrában élve egy íróembernek mekkora rálátása van az éppen zajló történelemre?
- Nemcsak a rálátás számít, hanem a cselekvés is. Úgy érzem, abba a társaságba tartoztam, amelyik igyekezett a dolgokba belefolyni. Kimaradni nem lehetett. Megértettük, hogy itt történelemről van szó, és lehet, hogy évtizedekre eldőlhet az ország sorsa. Ha ezt megérti az ember, akkor aljasság lett volna kimaradni belőle!
Nem volt valami élvezet vállalni, hogy nem kötnek velem szerződést. Ha netán mégis megjelentettek valamit, akkor a tizedrészét kaptam annak a honoráriumnak, mint például Berkesi András.
- Őt másik kasszából is fizették...
- Igenis, részt vettünk benne! Nem véletlenül választottak meg fiatal íróként a prózai szakosztály titkárának. Sőt, a forradalom idején vezető titkár is maradtam, tudniillik Erdei Sándor, aki nagyon derék, kitűnő ember volt, a gyomrával lebetegedett, és valakinek át kellett vennie a posztját.
Az Írószövetség akkor országos központ volt. Furcsa, hogy a forradalom alatt tulajdonképpen három központja volt az országnak. Az egyik a kormány, a másik a fegyveresek, a harmadik pedig erkölcsi központ volt, nem lehet másképp nevezni. Ha a kormány a fegyveresekkel akart tárgyalni, akkor nekem kellett összehozni őket, hogy tárgyaljanak a fegyvernyugvásról, vagy egyáltalán megegyezzenek. Nem volt egyszerű a megegyezés, gondolok itt főleg a Corvin-köziekre.
Az is furcsa volt, ahogy eltűntek akkoriban az ávósok - elbújtak. Az az ötvenezer ember úgy eltűnt, mintha sose lettek volna! Amikor a szovjetek bejöttek, akkor aztán előkerültek. Az az erő, ami akkor, '56-ban kiömlött az utcára, úgy söpörte el őket, mintha sosem lettek volna! Fantasztikus élmény volt. És az az egység! Nem is tudtam elképzelni olyan embert, aki ne értett volna egyet a történésekkel, a követelésekkel, annyira teljes volt az egység. A sokféle ember egyetértett abban, hogy le a Rákosi bandájával, és vegyük kezünkbe a magyar történelmet! Hihetetlen volt! Kértem a katonaságtól lőszeres ládákat. Kiraktuk ezeket a Nyugatihoz, a Keletihez, a Blaha Lujza térre, az Astoriához és valahová Budán egyet, hogy az emberek adakozzanak az elesettek hozzátartozói részére. Ahogy kiraktuk a ládákat, egy-másfél óra múlva jött egy dühös telefon az Astoriától, hogy mit csinálunk, miért őrizzük a ládákat fegyverrel, ez a forradalom meggyalázása! Kimentem megnézni, és tényleg ott állt a ládák mellett két fegyveres forradalmár. Elküldtem őket, mert az valóban a forradalom meggyalázása, hogy odaálltak védeni a pénzzel teli ládát.
A Baross utca Kálvin téri részén volt egy óraüzlet. Be volt törve a kirakata. Több estén elmentem megnézni. Karnyújtásnyira volt több óra is, de senki nem mert belenyúlni. Valószínűleg nem is akart. De azt is merem mondani, hogy nem is mert - mert ha valaki meglátta volna, agyonverik!
- Furcsán hangzik, de talán mégis megérte a börtönt elszenvedni azért, hogy mindennek részese lehetett az ember!?
- Amikor kijöttem a börtönből, azt mondtam: láttam belülről az ellenforradalmár államot. Megérte. Pedig akármi történhetett volna.
- Kin vagy min múlott az élete?
Az enyém részben valószínűleg azon is múlt, hogy öt percet késett Biszku Béla azon üzenete a bírósághoz, miszerint hallotta, hogy Fekete Gyulát el akarják engedni, de szó se lehet róla! Igen ám, csak akkor már kimondta a bíróság, hogy miután fogva tartásomnak törvényes oka nincs, ezért azonnali szabadlábra helyezésemet elrendelik.
- Mikor tudta meg, hogy ezen az öt percen múlt minden?
- Jóval később tudtam meg, amikor megjelent egy kötet erről az íróperről. Négyünket soroltak fel: Molnár Zoltánt, Tóbiás Áront, Varga Domokost és engem, pedig tulajdonképpen semmi közünk nem volt egymáshoz. A dolog technikája az volt, hogy mi leszünk a verebek, kivallatnak minket, és utána következik a nagy íróper, a Déryéké. Tőlünk akartak megtudni információkat, ami nem sikerült nekik, mert egy nevet sem mondtunk meg.
- Fogalmazhatok-e úgy, hogy ezek az élmények is erőt adó muníciót jelentettek, hogy továbbfolytassa, vagy még nagyobb lendülettel folytassa azt a harcot, amit a népesedés ügyében, a fogyó nemzet ellenében, a gyarapodó nemzet érdekében elkezdett?
- Ez nem úgy történik, hogy az ember eldönti, folytatja. Először is egy fillért se kereshettem, mert sehol nem jelentek meg műveim. Illetve felajánlották, hogy egy könyvtárba elmehetek segíteni valami egészen kevés pénzért, de akkor már igénybe vettem volna a hatalom támogatását. Azt mondtam: nem, inkább nem eszem! A feleségem a tanári oklevelét felhasználva elment tanítani, így minimális pénzhez hozzájutott a család. Azt a pénzt is félretette, amit - míg börtönben ültem - ismeretlenek bedobáltak a postaládába, hogy ha kijövök, akkor legyen egy kis indulótőke. Nem kereshettem. Amikor a börtönből szabadultam, egy év alatt összesen hatezer forint volt a jövedelmem.
- Mégis utána, az elkövetkezendő évtizedekben szinte csak és kizárólag arról beszélt és akart beszéltetni mindenkit, azt akarta megértetni mindenkivel, hogy ha a '70-es években az "Életben maradunk - vagy az éljünk magunknak?" kérdése volt a fontos, akkor most, a századfordulóra jószerivel az a kérdés: megmarad-e a magyarság avagy az Ön Véreim, magyar kannibálok! című művében megfogalmazottak szerint folytatódik-e a történetünk. Miért gondolja, hogy sokaknak nem nyílt ki a szemük - ha nem is a döntéshozóknak, ha nem is a politikusoknak, de legalább a gondolkodó értelmiségieknek?
- Nem tudom, talán el is felejtették. A Nagycsaládosok Országos Szövetségének létrejöttét szintén én kezdeményeztem. Vass Csabával együtt, még a Hazafias Népfront útján. Akkor már Pozsgay segítségével tömegével történtek ilyen lépések. De előbbre tulajdonképpen nem jutottunk, mert egyszerűen a világ legfelelőtlenebb politikája érvényesült a múlt században Magyarországon! Fél évszázaddal ezelőtt vált elégtelenné a születésszám, azóta mínuszban vagyunk! Érdemben semmit nem tettek, talán a gyest és a gyedet kivéve.
- A XXI. század Magyarországa pedig felszámolja ezt is!
- Szívből remélem, hogy nem sokáig tart az ügyködése azoknak, akik ezt felszámolják! De az is kártékony dolog ám, hogy jön egy új rendszer, és rögtön eltörli az addigit. Úgy nem lehet családot építeni, hogy évente vagy kétévente változik a népesedéspolitika!
Mostanra szakítottam azzal, hogy már ötven éve írok ezekről a dolgokról, és kongatom a vészharangot. Most jelenik meg egy antológiában az a tanulmányom, - most szántam el magam a kimondására -, amelyben megírtam azt, hogy a civilizált világban a demográfia tudományával szemben a népesedéspolitika igenis, a halál kultúráját képviseli! Azzal is, hogy a legmagasabb prémiummal látja el életszínvonalukat tekintve azokat, akik pusztítják a társadalmat! Akik nem adják tovább az életet - akár, mint szinglik, akár, mint meleg házaspár, akár mint akaratlagosan gyermektelen. Ez egy olyan élősködési forma, ami a marxi kizsákmányolási rátának körülbelül százszorosa! Ezt az elvénülést csak úgy lehet ellensúlyozni, ahogy most Európa is teszi. Az ENSZ szerint - ezelőtt öt-hat évvel számolták ki - 160 millió betelepülő kell Európába, mert annyira eltolódott a korstruktúra, a korszerkezet. 80 millió már be is költözött Európába. Akkor írtam arról, hogy az elvénülő Európa egy kibiztosított, etnikai aknamező lesz. Íme, itt van, már működik az aknamező. Nem a beköltözöttek, azok még meghúzták magukat, de a gyerekeik, akiknek ez a szülőhazájuk, azok már aszerint is viselkednek.
- Nem véletlen, hogy nagyon sokan és egyre többen emlegetik a civilizált világ jelenlegi bomlásával kapcsolatosan a hanyatlás végi Róma idejét. A legfontosabb kérdés: az erkölcsi válság.
- A kettő együtt jár. Maga az a tény elképesztő, hogy azt mondja valaki: nem kell saját utód, mert sokba kerül! Ezt mondja a neoliberális: ingyen kaphatok importutódot. Jöhetnek a túlszaporodott országokból, ahol megszülték, enni adtak neki, ruházták, oktatták is valamennyire, legfeljebb csak kicsit rá kell segítenünk. Akkor mi a fenének a drága magánutód? - mondják. És aki a magánutód mellett érvel, arra azt mondják, hogy idegengyűlölő, vagy rasszista. Mire épül ez? Arra, hogy a marxi kizsákmányolási ráta százszorosát veszik el azoktól, akik megszülték, felnevelték, oktatták azt a bevándorlót, aki aztán ingyen betelepül, és az egész élete munkáját, a teljes életművét ennek az új hazájának adja, természetesen az utódait is. Az ember esze megáll, hogy mivel lehet ma előállni a gazembereknek, mert ezek ocsmány gazemberek, akik más népek ilyen megkárosításával akarják a saját jövőjüket építeni!
- Ne feledkezzünk el a saját felelősségünkről sem, amit Ön szintén hangsúlyoz lépten-nyomon, hiszen még a nyolcvanhetedik életévében tartott előadást Pécsett a magyar kannibalizmusról. Arról a hatmillió magzatról, aki abortusz áldozata lett!
- Az általam említett hatmilliót regisztrálták. Igen ám, de nem minden meggyilkolt magzatot regisztrálnak! Elég nagyarányú azoknak a száma, akik semmiféle nyilvántartásban nem szerepelnek. Igenis, azt mondom, hogy harminc-negyven százalékot nyugodtan rá lehet számolni a feljegyzett, a regisztrált számra, és akkor máris legalább nyolcmilliónál tartunk! Meg is írtam már, hogy Magyarországon az utóbbi egy-két évtized alatt több magyar lelket gyilkoltak meg a magyarok, mint ahányat ezer év összes háborújában elvesztettünk. Az összes ellenségünk együttvéve nem gyilkolt meg ennyit! Tessék utánaszámolni, én kiszámoltam! Ez azt jelenti, hogy a jelenlegi társadalom már csak egy söpredéke a magyar történelem azon alakjainak, akiknek utódai vagyunk!
- Minden keserűsége ellenére Fekete Gyula mégis teszi a dolgát, mégis ír!
- Mert még reménykedem abban, hogy mindez megfordul. De ehhez mi kell? Kérdezem annak tükrében, hogy 2004. december 5-én volt az a népszavazás, ahol nyolcvankét százalék tagadta meg a határon túli magyarságot.
- Félek, soha be nem gyógyuló seb ez itthon is, és a határon túl is!
- Ezt a Trianont mi,magunk csináltuk. Minden öt ember közül négy. Hasonlítsa ezt össze '56 csodálatos népével! Mit tudott tenni a Kádár-korszak! Mert ezt ők tették, a Kádár-korszak irtotta ki a magyarság nagy részéből a nemzeti érzést. Ez tette tetűvé a magyarság elég nagy részét, és ezt kellene megfordítani!
- Ehhez viszont az kell, hogy abból az erkölcsi válságból, amibe egyre inkább belesüllyedünk, ahelyett, hogy megpróbálnánk kitörni belőle, felrázza valaki, vagy valakik ezt a népet! És ez, akárhogy is nézem, mégiscsak az írók dolga, az írók feladata, küldetése, szolgálata.
- Az írók között soha ennyi méltatlan ember nem volt ebben az országban, mint most. A zámolyi cigányok ügyében fogalmazott petíció negyven aláírója közt is mennyi író volt! És nem akármilyenek, hanem népszerűként kezelt írók!
A jövőért csak áldozattal lehet szolgálni, nem megy másként! Hogy jobban éljek, az persze, mindig kívánság és ösztön is. De az biztos, hogy a jövőért nem lehet jobban élni! A jövőért csak áldozni szabad, a jövőt szolgáljuk, mert azt félreteszem, azt nem én használom. És ezt irtották ki a népekből. Amikor valakinek gyereke sincs, akkor miért kellene neki áldoznia?! Akkor neki az a fontos, hogy amit felzabál, annyit keressen.
- Holott lehet, hogy csak annyit kellene megértenie, amit Fekete Gyula valahogy úgy fogalmazott: a legboldogabb adóság, a legvonzóbb áldozat az, amit egyik házastárs a másik házastárs iránt érez, cselekszik, hiszen naponta nő az adóssága, és mégis naponta örömmel adózik.
- Ez az adósság tényleg boldogság! Az a helyzet, hogy nem is következne új generáció, ha ez nem valósul meg. Itt most már nincs tartalék. Mi már olyannyira szélére kerültünk a pusztulásnak, hogy csak egy lökés kell ahhoz, hogy tényleg visszafordíthatatlan legyen. Még a Tudományos Akadémia sem foglalkozik azzal, hogy az elvénülésnek milyen iszonyú következményei vannak. Amikor egy nép a jövőjét felfalja! Egyszerűen csak józan, paraszti ésszel kell gondolkodni: nincs jövő, ha megeszem; nincs jövő, ha felhasználom, felélem.
- Ám hogy mégis legyen jövő, legyen magyar jövő, ehhez a muszájherkulesi küzdelemhez kívánhatok további jó egészséget, töretlen hitet?
- Amíg élek, addig rajta leszek. Ha már eddig nem adtam fel, akkor nem adom fel!
Csűrös Csilla
2010. február 9-én a Farkasréti Temetőben kísértük utolsó útjára Fekete Gyulát.