Főmenü:
Illés Sándor karácsonyi üzenete
A mama karácsony napján kiállt a kert végébe, és tenyerét a szeme fölé árnyékolva feltekintett a magasba. - Hú, látjátok, hogy röpdösnek az angyalok? - kérdezte. Mi persze nem láttuk, erre elmondta nekünk, hogy ilyenkor, karácsony ünnepén mind szárnyra kapnak. Emlékszem, behunytam a szemem, feltekintettem a magasba és hallottam én is tisztán, hogy suhog a szárnyuk. Velük együtt repültem akkor.
Minden karácsonykor hazarepülünk mi valamennyien, bárhol is élünk a világban. Visszaszállunk életünk első gyertyafényes fenyőfájához, amelyet sosem lehet elfelejteni, mert a szívünkben világít mindörökké. Az angyalok énekével, a mamám hangjával és a hittel, amelynek kiapadhatatlan forrása. Emlékszem, amikor dermedt, fagyos földön feküdtem a háborúban, messzi idegenben, és hallgattam iszonyattal a Sztálin-orgonák vad üvöltését, a szívem akkor is otthon járt, abban a kis temerini szobában, ahová először hozták el számomra az ünnep örömét az angyalok. Hallgassuk csak! Tele van a levegő szárnysuhogással, mert ilyenkor mindenki újra hazasiet, ha csak egy pillanatra is, hazavezet bennünket a betlehemi csillag.
Nálunk, a vajdasági Bácskában betlehemesek kis csapata járta ünnep előtt az alkonyatkor elcsendesült utcákat. Amelyik házban lámpa világított, oda bekopogtunk. Én magam is a csapathoz tartoztam. Ki nem hagytam volna a betlehemezést. Én voltam az öttagú csapatban az egyik angyal. Cérnavékony hangon énekeltem a játék szövegét, vállamon a szüleim ágylepedőjével. Ketten voltunk angyalok, ketten a pásztorok, akik subába öltöztek és kócból szakállt ragasztottak magukra. A betlehemi jászlat a két angyal vitte, gyertya égett benne, és a nagymama egyik szentképe is látható volt a mélyén, meg mama néhány apró porcelánfigurája, amelyeket a stelázsiról csentem el erre a szent célra. A pásztorok furkós botjukkal megzörgették a nagykaput, és jó hangosan bekiáltottak: - Meghallgatják-e az angyali vígasságot? Ritka olyan ház akadt, ahová nem engedtek be bennünket. Amint beléptünk, rázendítettünk a Csordapásztorok kezdetű énekre, majd a szobában a Mennyből az angyal került sorra. Letettük a betlehemi istállót az asztalra, és meggyújtottuk belsejében a gyertyát. Glória. Erre a jelre benyitott az ajtón az úgynevezett öreg, a betlehemesek vezetője és azzal kezdetét vette a játék. Az öreg olykor-olykor földre hemperedett, a pásztorok ilyenkor ébresztgették, feleselgettek vele, így folyt a vidám játék a népi regula szabályai szerint a nap örömét hirdetve. Még 70 esztendő ködös távlatából is tisztán hallom a régi szent szöveget: Örömöt mondok, nagy örömöt néktek. Mielőtt távoztunk, a háziasszony egy-egy kisebb kolbászdarabkát csempészett a zsebünkbe, vagy tepertőt nyomott a markunkba. De kaptunk néha aprópénzt is. Az öreg ment elől a subájában, és utána mi, a csapat, leghátul az angyalok a betlehemi jászollal, hangos énekszóval dicsérve az Urat. Még arra is emlékszem, hogy tele volt fénylő csillaggal az éjszaka és könnyes áhítattal a szívünk.
Azóta én el nem mulasztom, hogy karácsonykor fel ne nézzek az égre, ahogy a mamától láttam, az angyalokat keresve. Látom is ilyenkor őket, megismerem közöttük a legkedvesebbet, a mama rám mosolyog. Megsimogatja a fejem, és én ekkor pityergő szájszéllel énekelni kezdem újból a régi éneket: Ma született a ti üdvösségtek.
Megkondult a lélekharang...
Idén nyáron végleg bezárult a városligeti lakás ablaka. Az az ablak, ahonnan hol a kertben játszadozó kisrigókat, hol a szülőfalujában konduló harang szavát figyelte a nemzettársaiért örökkön kiálló és örökkön kiáltó délvidéki magyar író, Illés Sándor. 95 esztendő megannyi küzdelme és megpróbáltatása után Mária asszony, András fiuk és persze, a MAMA után indult a szép szavú és tiszta lelkű Mackó Bácsi, ahogyan barátai, kollégái, hűséges olvasói szólították. Az égből figyel már - ránk, kallódó anyaországiakra és a pusztuló, fogyó délvidéki magyarságra. De a harangkötelet - biztosan tudom - ott is a markában szorítja. Kondítani azokért, akikért soha nem szól a harang...
1999-ben - 85. születésnapján köszöntve - készítettem Illés Sándorral az alábbi rádióbeszélgetést, mellyel most előtte tisztelgünk. 2010. február 12-én, születésének 96. évfordulóján pedig műveiből összeállított irodalmi est és a munkásságát értékelő előadások idézik emlékét. A 18.30-kor kezdődő, mindenki számára nyitott rendezvénynek a budapesti Szent István király zeneiskola ad otthont. (Bp., XIV. Kolombusz u. 9 - 10. )
- Most megjelent könyvének címét kölcsönözve: a reménység hídjára invitáló, a fél századnál is hosszabb ideje Budapesten élő IIlés Sándor a délvidéki Temerinből érkezett. Hazát váltani bizony, keservesen nehéz, még ha két hazája is van egy kisebbségi sorsban élő magyarnak. Önnek sikerült?
- Nem sikerült soha, álmomban mindig hazajárok. Ha otthon vagyok, akkor meg ide kívánkozom. A két haza tulajdonképpen egy haza... A kisebbségek az anyaországhoz tartoznak - lelkileg is, szellemileg is! Hazagondolva én mindig ezért a kisebbségért írok. Délvidékről elkerültem immáron több mint ötven esztendeje, de még mindig a Délvidék problémáit érzem magaméinak. Ott az én mézelő helyem, oda járok a múltat felidézni, és a jelent is. Megnézem, hogy miben tudok segíteni. Többször is megírtam már: mint a gályarab, akit a padhoz láncoltak, a kisebbségi gályán utazom tovább, és víziószerűen látom a kisebbség pusztulását. Ezért kiáltok! Kiáltásnak nevezem az írást, bár lehet, hogy nem kiáltás, csak suttogás, mert nemigen hallják meg. De bízom abban, hogy egyszer mégis segíteni tudok.
- Még mindig nagyon keveset tudunk azokról az évtizedekről, melyek a vajdasági magyarság kisebbségi létének megpróbáltatásait jelentik. Mintha ők mindig kevésbé lettek volna fókuszban, mint a többi határon kívül maradt, kívül rekedt nemzettársunk.
- Keveset beszéltek az elmúlt évtizedekben a vajdasági magyarságról, mert a titói politika annak idején úgy tűntette fel, hogy ott szabadságot kaptak a magyarok, több szabadságot, mint másutt. Pedig ez nem volt igaz. Anyagilag, gazdaságilag nem volt rossz a sorsuk, jól éltek. Volt kenyerük, és szorgalmasan dolgoztak, de egyre kevesebb lett az iskola, bezárták a kultúrházakat, kevés a könyvtár. A magyar könyvek olyanok voltak, amelyeket az akkori rezsim engedélyezett kiadásra. Sok panaszuk volt, de az elcsatolt területek közül Délvidéken élt a legkevesebb magyar, ezért aztán rájuk fordítottak a legkevesebb gondot itthon is.
- Illés Sándor személyes sorsa a kisebbségi sors szimbóluma!?
- Igen, hiszen én ott születtem, ott éltem, ott jártam szerb iskolába, ismerem a szerb kultúrát, a szerb népet, már ahogy megismerhettem huszonegynéhány év alatt. Azután kerültem Magyarországra.
Lapszerkesztő voltam, két napilapot is szerkesztettem Zomborban, előbb az Új Híreket, aztán a Délvidék címűt. A háború alatt behívtak katonának, és kivittek haditudósítónak a keleti frontra. Ha volt még bennem egy kis baloldaliság - mert a belgrádi diákokban volt: Marxot olvastuk szerbül -, ott aztán végigjártam a keleti frontot, és megláttam, hogy az egész egy nagy hazugság! Azt hirdeti, hogy a kommunizmus a népek jövője, és csak nyomort találtam mindenütt.
Amikor hazajöttem, elkötelezett híve lettem e felismerés terjesztésének. Hosszabb ideig ezért nem is maradhattam otthon, át kellett szöknöm egy éjszaka, mert kerestek. Szinte csak én voltam az egyetlen újságíró, aki életben maradt, vagy aki nem került börtönbe. 40 ezer embert gyilkoltak nálunk meg az adatok szerint! Most letagadnak ebből 20-at, de a tömegsírok árulkodnak. Ez várt volna rám is, ha nem jövök át. Átszöktem, napszámoskodtam, majd Veress Péter bácsi vett a hóna alá azzal, hogy régen vártak már. Lehet, hogy nem vártak, de kaptam a Paraszt Párt lapjánál íróasztalt. Később kerültem a Friss Újsághoz, majd a Magyar Nemzethez, ahol már majd' 50 éve dolgozom.
- És Temerinben maradt a mama, akiről oly sokat olvashatunk a Magyar Nemzet- béli tárcáiban. Ő hogy élte meg, hogy elment a fia?
A Temerinben maradt mama az utolsó napjait itt töltötte velem, mert felhoztuk. Eladtuk a kis házunkat. Apám már előbb meghalt, feljött a mama, velünk élt. Nagyon beteg volt már, de itt van most is velem, kijárok hozzá a temetőbe. Mindennap rágondolok, ám tegnap is már úgy gondoltam rá, hogy nem, mint aki meghalt, hanem, aki előre ment, hogy nekem elkészítse az utat. Ez egy kicsit vigasztalt is engem. Most, 85 évesen ez a szomorú gondolat már foglalkoztatja az embert.
- A reménység hídja című könyvben egy feltörekvő magyar fiatalember, Juhász Sándor és családja történetében bontakozik ki a vajdasági magyarság több évtizedes sorsa. Illés Sándor írásaiban mindig személyes emlékekből és élményekből építkezik. Melyek azok a csomópontok, melyeket nagyon fontosnak tart a kisebbségi lét sokévtizedes kanossza-járásában?
- Több is van. Szerintem az elmúlt nyolc évtized - maga a huszadik század. A huszadik század nem 1900-ban kezdődött, hanem 1914-ben, amikor eldördült Szarajevóban a revolver, és tartott egészen a Szovjetunió és Jugoszlávia szétbomlásáig. Az volt a korszak lezárása.
Ebbe a 80 esztendőbe sűrítettem a regényt. Személyes tapasztalatom alapján írtam, sok életrajzi vonás van benne, a rokonság és a mű egész atmoszférája. Nem tudok ettől szabadulni. Az első fordulópont 1918 után történt, amikor a szerbek bevonultak, és képletesen lefejezték a magyar kisebbséget. Nem vették át a tisztviselőket, nem hagyták letenni az esküt. Ezek az emberek munkanélküliekké váltak és elvándoroltak.
Szerb tanítók jöttek Temerinbe, akik nem is tudtak magyarul. Én is odajártam akkor általános iskolába, ahol cirill betűket kezdtünk tanulni. Hazavittem a füzetet, de otthon sem apám, sem anyám nem tudtak nekem segíteni, mert nem értették, hogy miről van szó. Így nőttem fel. Nem is volt kérdés soha, hogy belenövök-e ebbe a nagy szerb nacionalizmusba, én mindig magyar akartam maradni.
Magyar iskolába sosem jártam. Nem tudtam, hogy mi az a nyelvtan. A szomszédoktól tanultam magyarul, János bácsitól, aki átjött hozzánk. Aztán Újvidéken a szerb gimnázium igazgatója egyszer hivatott, és azt mondta: - Hallom, hogy te fordítasz. Ismered a magyar irodalmat? Mondtam, hogy a temerini katolikus kör könyvtárának olvasója a mama, amiket hazahoz, azokat én is elolvasom. - Gyere ide, itt van egy bezárt tanterem, ebben vannak a gimnázium régi magyar könyvei, mert magyar könyveket a gimnázium most már nem ad ki olvasásra a növendékeinek. Ide zártuk a magyar irodalmat. A pedellustól mindig kérd el a kulcsot, engedélyt adok neked erre.
Betelepedtem oda, és onnan kezdtem Temerinbe vinni szombatonként a szomszédoknak is a magyar irodalmat. Így kezdődött, így kerültem kapcsolatba a magyar klasszikusokkal. Aztán folytatódott azzal, hogy egyre többet írtam verseket. Versesköteteim jelentek meg, aztán kezdtem prózát írni.
- Mikor vált tudatossá, fontossá, hogy ilyen módon kiáltson az ott maradott magyarokért?
- Amikor eljöttem. Ott nem kellett kiáltani, ott azt a szörnyű szomorúságot és bánatot, ami emésztett bennünket, mindenki ismerte. Ha elmondtam a szomszédnak, jobban tudta, mint én. Mikor eljöttem, és újra írni kezdtem a Veress Péter bácsiéktól kapott íróasztalnál, a Szabad Szó című lap szerkesztőségében, akkor a kollégákkal - Szász Feri, Halász Péter, Pethő Tibor - kezdtem becsempészni a híradásokat ebbe a magyar világba, ahol nem ismerték ezt a szomorúságot. Nem is hallottak róla, csak azt hallották, hogy ott az emberek jól élnek. Ez nem volt igaz. Én megpróbáltam keserű cseppenként tudatni azt, hogy borzasztó tragédia van készülőben.
Aztán ott is változott a helyzet, mert amikor a magyarok bejöttek, épp Nagypéntek napján, 1941-ben, mi azt hittük, hogy ez egy végső rendezés lesz. Az ottani Új Hírekbe nagy vezércikket írtam Magyar feltámadás címen. Ezt aztán lobogtatták a szerbek később, és nagyon kerestek miatta. Amikor már a keleti frontról hazavergődtem, azonnal tudtam, hogy nem maradhatok otthon. Átjöttem ide, de mindenütt és mindig magyar voltam!
Megtörtént, hogy éjszaka, mikor apám ravatalánál ültem - a temetésre mentem haza -, bezörgetett egy ember és azt mondta, hogy ő elmondja azt, hogy mi történt a temetőben. Mert ő is köztük volt, csak kimászott a tömegsírból. De azt kérte, csak akkor írjam meg, amikor meghalt, annyira félt. Így szedtem össze morzsánként az anyagot a könyveimhez. Az Akikért nem szól a harang című könyvemhez például. Drámai dolgok történtek. Behívták a magyarokat a templomkertbe, és két csoportba állították őket. Az egyiket elvitték munkára, köztük volt apám. Mamát elvitték internáló táborba. A többieket lelőtték. Semmit sem tudtam minderről, hiszen én a fronton voltam. Boldogan mentem haza. Kopogtattam éjjel az ablakon. Mama kiszólt: - Ki az? - Én vagyok, mama! - mondtam. - Jaj, Istenem, hová tegyelek!
Azért írhatok minderről, mert el tudtam menekülni. Lehet, hogy mások is elmenekültek, de nekem mégis lehetőségem volt arra, hogy kiáltsak, hogy írjak, hogy közöljem azt, amit tudok, hogy mások is meghallják, és tegyenek ellene és érte.
- Még most is elcsuklik a hangja, mikor mindezt felidézi!
- Ezekről a dolgokról nagyon nehéz beszélni...
- Azon töprengek, hogy a rengeteg testi és lelki megaláztatás, kín, tömeggyilkosság közepette vajon hogyan épül A reménység hídja? Hiszen ez a címe a most megjelent könyvének! Hol vannak e híd pillérei?
A reménység hídjának a legerősebb pillére a gyerek. A félmillió magyarból már csak 300 ezer él manapság. Ennek oka egyrészt az "egykézés", másrészt az elvándorlás, harmadrészt mondhatnánk a vegyes házasságokat. A magyarság lassan elnémul, elcsitul. A legutóbbi politika, a nagyszerb politika, a háború... Magyar fiatalok ezrei jöttek át a határon, mert nem akartak katonáskodni. Lassan lemorzsolódik a létszám. Csak azt lehet tenni, hogy erősen bele kell kapaszkodni a földbe. 60 ezer szerbet telepítettek be Temerinbe, olyanokat, akik elhagyták Horvátországot, a krajinákat, és új életet kezdenek. Ezeket mind a magyar etnikum közé telepítették, hogy megváltoztassák az arányt. Most már Temerin tiszta szerb település, pedig színtiszta magyar falu volt. Most már akármilyen magyar-kérdés kerül terítékre, lesöprik, mert szerb többség van. A magyarok nem tudnak semmit keresztülvinni. Kölcsönöket kaptak az odatelepített szerbek, lakónegyedet, templomot építenek, és este a magyar fiatalság nem mer elmenni a diszkóba, mert mikor éjszaka onnan kijön, szerbek várják dorongokkal, és összeverik őket.
- Tudom, hogy harangszóval üzennek az otthoniak, a Temerinben maradtak. És a harangszó üzen haza is, ugye?
- Igen. Tudniillik gyakran felhívnak a rokonok, és mindig úgy időzítik, hogy délben csörögjön a telefon. Nem mindig sikerül, persze, de ha mégis, akkor kinyitják az ablakot, kiteszik a kagylót, és kérdezik: - Hallod, Sanyi bátyám a harangszót? - Hallom, igen, de még nem értem szól. Ezt azért kell utána tennem, mert van egy egyezségem a plébános úrral Temerinben. Van ott egy lapja, és ott van a temerini újság is. A Magyar Nemzetben megjelenő kis írásaimat mindig kiollózzák. Aztán írtak egy levelet, hogy ők nem tudnak ezért fizetni, mert szegények, de kössünk egy megállapodást: ha meghalok, akkor minden harangot megkondítanak Temerinben. Erről volt szó. Így üzennek nekem olykor a temeriniek, és én mindig félve várom otthon, hogy ki az, aki jelentkezik.
- De addig még, hiszem, nagyon sokszor akar kiáltani Illés Sándor. Hisz ennek a kiáltó szónak az erejében?
- Most kezdek már hinni benne. Nemrég zajlott a magyar-magyar csúcs. Talán el tudunk valamit érni politikailag, különös tekintettel a Vajdaságra, ahol a legnehezebb és a legszomorúbb a helyzet. Ha Koszovó helyzete valahogy stabilizálódik, akkor csak sorra kerül a Vajdaság kérdése is! Mert az ugyanolyan, ugyanabból a gyökérből táplálkozik, és ugyanúgy el vannak nyomva a kisebbségek, csak a magyarok nem olyan harciasak, mint az albánok. Egy dolog azonban nagyon szomorú számomra. Amikor lent jártam 10-15 esztendővel ezelőtt, akkor még csak egy érdekszervezete volt a magyarságnak, és most olvastam a napokban, hogy már öt van. Nem jó jel, hogy öt felé szakadt egy 300 ezres kisebbség. Itt valamit tenni kellene, össze kellene fogni azért, hogy a jövőben együtt találják meg a vezetőiket.
- Most is kiált tehát!
- Igen, ez kiáltó szó volt. Lehet, hogy a hangomat kevesen hallják, de azt hiszem, hogy ezek az érzések minden közös hullámhosszon, minden magyar lélekben megrezdülnek mostanában, ezért reménykedem. Érdemes építeni a reménység hídját! Szülessék minél több gyerek, hogy minél többen legyünk, és minél erősebbek legyünk!
Csűrös Csilla