Főmenü:
A lét költészete a valóság szorításában
- beszélgetés Döbrentei Kornéllal
- "Az igazság elhallgatása önhalál!" - vallja e kései végvári vitéz, szenvedélyes igazságkereső, a tiszta erkölcs nevében szent hittel lázadó magyar költő a XXI. század fordulóján születő számvetésében, kinek credóját tán ekképp fogalmazhatjuk prózában: hazánk és nemzetünk élő lelkiismereteként konok elszántsággal, lankadatlan kitartással, gyönyörűségesen áradó, barokkosan modern metaforákkal ékesített magyar nyelven küzd az Éden visszahódításáért a jelen kilátástalansága ellenében. Oly korban kell "Szálfa-egyenesen élni!" - neki és persze, mindannyiunknak, amikor "gyakorlótér az ország, hol a Lét is lealáz"! Mindebből következik, hogy Atlasz Földünket mentő-tartó nekifeszülése és Sziszifusznak a reménytelenséggel birokra kelő, újra és újra nekigyürköző indulata egyaránt jelen van Döbrentei Kornél Tartsd meg a sziklát című, 40 év termését összegző verseskötetében. Vajon genetikailag kódolt avagy tudatosan vállalt az a muszáj-herkulesi szerep, mely pályádat és költészetedet a kezdetektől jellemzi?
- Mintha egy domb magaslatáról néznék vissza a 63 évemre: nekem mindig valami ellenében kellett fellépnem. Valami ellenében kellett cselekednem. A vesztett háború az oka, vagy talán a szüleim szerepe? A belém nevelt, kifejlesztett igazságérzet s a politikai körülmények. Sima talaj az én lábam alatt soha sem volt, mert örökké ideológiai bélyeget sütöttek rám, és sok más sorstársamra is, persze. Ebben a helyzetben aztán kialakult bennünk a dac, a "csakazértis". Ösztön és tudat egysége ez.
Az ország 1948 óta tartó szovjet megszállása véglegesnek látszott. Úgy ébredtem minden nap, hogy nekem gyarmatosítva kell leélnem az életemet. Nekem, aki pedig igazán nem akartam kocsikísérő maradni a végpályámon...
Erdész szerettem volna lenni, de nem vettek fel. A származásom miatt. Akkor még javában tartott a történelmi középosztály és a jobb módú parasztság megsemmisítése, ellehetetlenítése, lumpenizálása. (Később már a nyolcholdas szegényeket is kuláknak minősítették, ami téboly! Ha belegondolunk, hogy végül is Mátyás király idején a jobbágytelek volt 40 hold. Igaz, azzal erdő, szántó és legelő is járt!)
Rákosi vadidegen-, primitív-, materialista dogmákkal telitűzdelt ateista társadalmat akart gyúrni ebből az ezeréves - számomra több mint ezeréves -, kereszténységet védelmező magyarságból!
De a mai, "tudatmosott" állapotunkat azért nagyrészt, magunknak köszönhetjük. Ideje lenne a saját lelkiismeretünkkel is szembenéznünk: miként hátráltunk vissza a nemzeti identitás vállalása, megvédése elől? Kik, és hogyan adtak fel szellemi pozíciókat, erkölcsi kapaszkodókat, hagyományokat nemzedékeken át, és hogyan dobták oda mindezt olcsó prédaként az "országromboló" erőknek!
Fiatalon ezért lehettem csak kocsikísérő, operaházi tologató, raktári segédmunkás. Ez a helyzet, persze, amolyan "azértiskibírom-szerű" szembenállást is eredményezett, ami nem baj egy férfiember esetében. Íróvá lettem, mert Isten így akarta, s mérhetetlen nagy nyersanyag került a birtokomba...
Az élet teljességét, a vereségben is megélhető győzelmet lehet, hogy elvették tőlem - tőlünk - amikor a nagyapám házába beköltöztettek mindenféle népeket. (Különben nagyon becsületes, jó proletár emberek voltak.) Nos, ez az összezártságból és az elemi higiéniai körülmények elvesztéséből adódó nyomorúság egy sajátos tapintatrendszert is gerjesztett. Ebből kimagaslik a szüleim példája, hiszen ők nem Rákosi alatt élték ifjúságukat, másfajta hagyományokon nőttek fel.
Emlékszem például, hogy amikor apám végre a Lampart Zománcipari Művekhez bekerült valamiképpen, soha sem kapott prémiumot! Kapott helyette rengeteg pöttyös lavórt és bilit. Miután fürdőszobánk nem volt - azt is lakássá alakították át, és kiadták -, így a konyhában használtuk ezeket. Apám vezényelt: "Fiúk, hátra arc, mert a hölgyek fürödni fognak!"
A létezésnek ez a kényszerű módja nagyszerű egymásra figyelést is jelentett tehát, és ez nemcsak a szűk családi körben létezett így, hanem a társadalom más rétegeiben is. Meggyőződésem, hogy '56 kirobbanása - másfajta indukációk mellett is - egyfajta magasfeszültségű szolidaritásnak lett az eredménye.
- Ezekből a történetekből is az derül ki számomra, hogy a privát szféra, a magánélet szintjén is folyamatosan jelen volt a szembeszegülés, a hagyományok csakazértis megőrzése, a büszke szembeszegülés a történelmi vereségekkel, ahogyan mindez a költészetedben is jelentkezik. Innen ered, ezekből a korai létélményekből fakad az az őserő, amellyel harcba szállsz a Gonosszal, amely minden magyarnak azt üzeni: lelkünket, tartásunkat ne veszítsük el, mert "nem lehet folyton hátrálni a gonosz elől!"
- Nagyon örülök, ha ez a kép rajzolódik ki a verseimből, mert a költő a saját műveiért olykor szinte rajong, néha meg gyűlöli őket. Megragad a megérzés, és azt súgja, hogy igen, ezt soha többé nem tudom jobban megírni. Máskor meg kell még két nap, hogy az ember a nagy mélységbe zuhanjon. Ezért nem szeretem, amikor azt mondják, hogy létezik külön szerelmi költészet, politikai költészet, és így tovább. Nem! A lét költészete az, amelyben van szerelem, és óhatatlanul van politika is.
Az enyém létköltészet. Ülhetek az asztalnál napestig, ha nem kapom meg a sugallatot Valakitől odafentről - meggyőződésem szerint -, aki a kezemet vezeti, és íratja velem a verseket. Lehet, hogy nem is én írom, vagy épp elrontom, amit Ö akar, szegény...
Én azt láttam eszmélésem pillanatától fogva, hogy nem adják fel a férfiak sem, és a nők sem! Ki mondhatja el, hogy az édesapja éjszaka könyvből tanulta meg a lakatosmesterséget, mert a Ludovikán erre nem képezték ki?! Ugyanis nem vették fel sehová, amikor megtudták, hogy kicsoda. Gyárba került, de hamarosan onnan is elbocsátották. A gyárudvaron hatalmas rozsdakupac volt, és a párttitkár - aki kijárt hetente a sofőrjével ellenőrizni a terepet - mindig a nagy rozsdahalomról tudta, hogy megérkeztek. Apám két hét alatt olyan rendet teremtett a többi udvaros sorstársával, hogy a pártitkárt szállító autó túlszaladt a telepen. Megdörzsölték a szemüket, és visszatolattak. Aztán kirúgták apámékat, mert jó munkát végeztek, ami ugye, a kommunizmusban meglehetősen szokatlan volt. Az a rezsim azon alapult, hogy az ország vagyonát szétosztotta magának, éppen úgy, mint most. Mindig a fejétől büdösödik a hal! Egy idő múlva sokan félre is értették, hogy miénk a gyár, és fogták magukat, elvitték a fúrógépet, vagy amire épp szükségük volt. Mindenki megpróbált életben maradni, és ez nem feltétlenül erkölcsi ítélet, mert a népnek az a feladata, hogy éljen túl mindent, még a saját ostoba vezetőit is!
Az ember érzékeny lény. Az érzékenység egyfajta napi reagálás, hiszen a történelem és a politika durva provokációk az idegrendszer, a szépérzék ellen. Valójában felfogható az egyéni szabadságvágy kiteljesítése ellen végrehajtott támadásnak is. Ezek hatására erkölcsi kötelességemnek éreztem az írást. Fontos volt, hogy az ihletettségben - hogy ezt az ünnepélyes szót használjam - milyen művek születtek meg.
Mert én hiszek az emberi, szellemi minőségben. Egyik példaképem - mesterem - Weöres Sándor például sosem politizált közvetlenül. Színvonalas verseket írt, ahogyan Pilinszky is, bizonyítván, hogy a minőséggel is lehet politizálni.
Én más alkat vagyok: az egész testemen átengedem a történelmet. Belementem sok vakmerő dologba, és nemcsak politikai, hanem másfajta, egzisztenciálisan veszélyes kalandba, munkába is. Az volt az érzésem, hogy a lét - ez a vérző, lucskos, megfejthetetlen valami - sugallatosan átlényegít, és ha az emberi akarnokság nem áll ellen, akkor a lényemből, létemből kiszakadó verseknek nevezhetjük azokat, amelyek általa keletkeznek.
Emlékszem, az egyik hajnalon ezzel a sorral ébredtem: Nem tudom, Isten szándéka a szívem. Mélyen aludtam, és egyszer csak felriadtam. Volt annyi erőm, hogy lejegyezzem: Nem tudom, Isten szándéka a szívem. Ebből aztán később - úgy érzem - szép verset sikerült írnom. De mikor készült a vers? Később, vagy azon a hajnalon? Mi áll össze ilyenkor az agyban? Magát az agyműködés lényegét sem ismerjük, ahogyan a születésnek is csak a lefolyását. Tulajdonképpen a mai napig mit sem tudunk sem a halál, sem a születés lényegéről, jóllehet az összes ismérvét, tüneteit, mechanizmusát ismerjük. Amikor az ember verset ír, érzi, idealizmus nélkül nincs létezés. Saint Exupery könyvében azt mondja a róka: "Ha jössz, ünneplőbe öltöztetem a szívemet". Ez azt jelenti, hogy magát a létezést öltözteti föl.
A mostani agyammal gondolom ezt így, és olyanok hatására, akiket mestereimnek tarthatok. Mert Kormos István, Nagy László, Illyés Gyula, Csoóri Sándor elfogadta azt a fajta látásmódot, amit én is megkaptam. Sikerül a jelenség és a lényeg közötti szakadékot a legszűkebbre vonni. De átugrani soha sem fogjuk, azt hiszem, mint ahogy az árnyékunkat sem. Ám annál hitelesebb a vers, minél szűkebb ez az árok. S ahogyan a verse is hitelesíti az embert, az ember is hitelesíti a verset. Tehát a vers is írja az embert. Mert volt már olyan versem, amiben erőltetni akartam valamit, és a vers, az írás nem hagyta. Ki vagy te? – mondta, és kilökte az akarnokságomat. Rá kellett jönnöm, hogy az írásnak is van önállósága, egyénisége. Igaz, hogy én indítom útjára, amikor megfogan, de aztán a vers sem hagyja magát.
Mindenki más módszerrel dolgozik. Van, akinek elég, ha megérzi a termékenyítő hangulatot, leül és ír. Nekem az alkotói folyamathoz szükségem van a kegyelmi állapotra, hogy megszülethessen a koncepció. Tudom, ez Magyarországon rosszul hangzik: elég, ha csak a koncepciós perekre gondolunk...
Úgy mondom hát, hogy valamiféle szellemi egység jön létre, amikor tudom, érzem, hogy most "Ő" is akarja, az a bizonyos erő, a térben gomolygó valami, hogy legyen vers! Így hát, megfogalmazom! Abban a pillanatban általában az áramütésre emlékeztető rángást érzek. Ekként jelentkezik nálam élettanilag is a hatás. Ha van energiám, akkor leírom a gondolatomat, mert tudom, hogy egyébként elfelejteném. Elég egy mondat, amit megőrzök, ami megtartja, és segíti visszaidézi a hangulatot. Valószínű, hogy ezen mondatokból sikerül aztán teljes ihlettel kibontanom a verset, vagy bármilyen más írást is.
Meggyőződésem, hogy írni nagyon nehéz. Ráadásul, megvallom őszintén, hogy én félek is az írástól! Halogatom is olykor. Előttem a hófehér papír... (Mert verset nem lehet számítógépbe írni.) Úgy érzem, eltávolít az eredeti, hamvas állapottól, ha a gépbe pötyögök. Míg golyóstollal gyorsan ír az ember. Ott, és akkor, amikor az ötlet jön. Igaz, előfordult már, ha nem néztem át közvetlenül az írást követően, másnap már nem tudtam elolvasni. (Lehetséges, hogy az emberiség hasznára váltam ezzel?) Kérem, fogják fel tapintatnak! Én a meg nem írt verseimmel is az emberiséget szolgálom!
- Egész életpályádat végigkíséri "az ördöggel testközelben élés"-sel való viaskodás mind személyes, mind költői létedben. A hitből fakadó elköteleződés és a nemzetért érzett felelősségtudat adja a naponta megújuló erőt küldetésedhez?
- Ilyen értelemben a magánembert és a nemzet fiát nehéz szétválasztani. Már csak azért is, mert olyan mértékű a butítás napjainkban - ebben a kereskedelmivé tett, félművelt, hamis és erőszakos, tévhiteket terjesztő világban - hogy az ember felordít: Úristen, hát nem látjátok!?
Ezért is fogadtam el a felkérést rádiós jegyzetek írására. Felháborított, hogy annyira ütődöttnek, átverhetőnek hiszik ezt a népet, amelynek egy része persze, valóban rá is szolgál erre. Miért is fejtenének ki külön erőt ott, ahol a romlás megy magától is? A cselédekkel az urak soha sem bántak egyenrangúan. Még akkor sem, ha ők maguk, a népbutítók is a nagy "multi-világ" terített asztala mellett csupán cselédként vannak jelen. Az asztal végéhez talán leülhetnek, de az is lehet, hogy csak az ajtóban állhatnak és - mint a régi angoloknál - a csontokat dobálják nekik hátra, amin azért még van talán egy kis "cupák", de hús, az már nincs.
Nem szabad hagynunk magunkat! A nemzeti önérzet kötelez: a tételt, miszerint erő ellen csak erőt lehet állítani, érvényesítenünk kell! Ez lehet szellemi, erkölcsi erő - sajnos, most csak ez a kettő áll rendelkezésünkre - de ez sem kevés. De meddig kell még hátrálnunk? A méhfalig?
A születésemről szóló családi legenda szerint, amint kidugtam a fejemet erre a világra, azzal a vacak kis kezemmel azonnal megkapaszkodtam anyám rejtőzködő nőiségében, de a bába azt mondta: oda már nincs visszaút...
Egy sok mindent átélt férfi azt mondta, az emberi bátorság egy kicsit mindig a sarokba szorított patkány bátorsága is. De én fiatalkoromban idealista voltam. Az életet sem lennénk képesek leélni egyfajta "felöltöztetés" nélkül. Ez nem hazugság. Ne feledjük: gyönyörű a lepke, de hernyóból lesz! És megfakul, ha a hímporát leszedjük. Persze, akkor is lepke marad, csak a gyönyörködtetés hal el. Az, amiért Isten megteremtette ezt a világot.
A "férfiság" nem ivarszerv kérdése. Akkor legyen merész valaki, ha nincs sarokba szorítva! Mert ez létkényszer, és valószínűleg önvédelmi kényszer. Mondhatom, hogy voltak és vannak olyan hangulataim, depresszióim - kinek nincsenek -, hogy ha valaki azt mondaná, hogy állj, kezeket fel, vagy lövök, akkor azt mondanám, inkább lőjön! Léteznek ilyen helyzetek. Ám ha - mondjuk - a saját mosdókagylómba beszorítanák a fejemet, mert meg akarnak fojtani, akkor valószínű, hogy - nem is a lélekből, hanem a sejtekből - abban a pillanatban olyan döbbenetes, rúgkapálásos életösztön törne elő belőlem, amely minden lényt legázolna. Ezért kerülöm, hogy nehogy véletlenül akár egy hangyát is eltapossak.
Írtam is egy verset, hogy nem az Istentől kérek elnézést és bocsánatot, hanem a kitépett szárnyú lepkékért, a kiszedett madártojásokért, azokért a vétkekért, amiket az ember ösztönösen - nem is tudom, miért? - gyerekkorában elkövetett. A teremtésnek ez a fajta egysége kezd megvilágosulni számomra. Az én idealizmusom az volt, hogy igenis, bátornak kell lennem a kényszer legyőzésében!
Azok az igazi férfiak, akiket politikai nézeteik miatt - vagy az ellenséggel szembeni hős magatartásukért - a Rákosi-Kádár rezsim bitófa alá vezetett! Az '56-osok között rengeteg bátor ember halt meg, azt kell mondanom, nagyszerűen. Szörnyű, mert a halál nem nagyszerű...
Intellektuálisan nagyon nehéz felfogni, hogy mi most itt beszélgetünk, és öt perc múlva történik valami, ami nem véletlenszerű. Ha elüt egy villamos - mert nem figyelek oda -, akkor nincs időm ezt "intellektuálisan boncolgatni". Ám amikor tudatosan várnak, jönnek, kopognak, kivisznek, és ronda, megalázó módon felakasztanak - vagy lelőnek -, ezzel a helyzettel értelmes ember nagyon nehezen tud mit kezdeni...
Egyetlenegyszer - az '50-es években - volt egy göndör kis mangalicánk. Mihálynak neveztük el. Mindig kiugrott a karámból, és mint egy kutya, reggel felkapaszkodott a konyha ablakába, és beröfögött. Anyám megszerette, simogatta. De mindenki így tett. Aztán eljött az a perc, amikor Mihályt le akartuk vágni, és az állat ezt megérezte. Napokon át meg voltunk rendülve. Édesapámmal is beszélgettem erről, mert láttam, hogy neki is fáj. Azt mondta - mert nagyon művelt volt -, hogy tudod, amikor személyessé lesz valami, akkor válik nehézzé. A csatában ritkán céloznak, inkább csak lőnek, és van, aki elesik a golyózáporban. Addig tulajdonképpen az egész egy kicsit talán még objektív is. De amint a legjobb bajtársad hal meg melletted, abban a pillanatban a dolog személyessé válik.
Ez a malac maga volt a személyes szeretet. Az, hogy a kiskutyámat elgázolta az autó, lehet, hogy abban a pillanatban jobban megviselt, mint amikor a televízióban láttam, hogy 82 embert felrobbantottak. Az egyikhez személyes közünk van, a másikhoz pedig "csak", mint embernek. És ez nem változtat azon, hogy a szeretet fétise, a szeretet gyűjtőmedencéje a kapok és adok összhangja.
- Úgy tapasztalom, hogy ez a Te idealizmusból és bátorságból táplálkozó, érted haragszom indulatod nem változott, csupán a keserűségnek az ízeivel is telítődött az évtizedek folyamán. Ha csak azt az ívet húzom meg, hogy Fohász az első, a nyitó verse a gyűjteményes verseskötetednek, amely aztán az apától kért pisztoly képével zárul, akkor valóban nagyon kemény, rögös út az, amit Döbrentei Kornél végigjárt 40 év alatt, s amely mégis azt üzeni: "Koponyánkon ha pisztolylövés / tör lyukat, a kisded Jézus / a szörnyű kürtőn át ránk nevet, / és lőporfüstből eresztett, koravén /szakálla tisztára söpri a szívünk."
- Keménynek érzem én is és keserűnek. Megkeseredik az ember olykor, amikor azt látja, hogy méltánytalanságok útvesztőibe lökik. Más, jobb sorsra érdemes társaival együtt.
Létezik a rövidtávú reménytelenség - amit én depressziónak nevezek - és van a hosszú távú – megmagyarázhatatlan - reménykedés is. A Fohászról csak annyit, hogy ellentétben a "pisztolyos verssel" - amely szintén bennem született - a Fohász megírására felkértek. Még a valódi - nem az (MR1) 'emer-mirigy' - Magyar Rádió indított sorozatot a magyar történelemről, hogy tisztára söpörje a koszos gyárudvart, és ahhoz kellett ez a vers. Megírtam, mert "jelképiségében" fontos. Eljátszottam a gondolattal, hogy majd az iskolai órák előtt imádkozzák, ahogyan Amerikában szokás fohászkodni minden tanóra előtt.
Gyönyörű a Szent Korona is. Az egész lapot lefényképeztük, és betettük a gyűjteményes kötetembe, mint egy invokációt, segélykérést a továbbiakhoz. A szabadság és a reménykedés egyik hatalmas lehetőségét ebben látom. A képzelet döbbenetes összefüggéseket ad. Az álom - bár nem vagyok álomfejtő - valószínűleg olyan kaleidoszkóp, ami szétrázódik, és látszólag oda nem illő elemek is megjelennek benne. Meggyőződésem, hogy a lényegét, a baljóslatú, beteljesülést ígérő, fura hatását igazán nem ismerjük...
Az éjszaka néha jó tanácsadója a költőnek. Bár már nem dolgozom éjjelente. Inkább a napfelkelte, a kivégzések nemes ideje az, ami engem teljesen lázba hoz. Nyilván azért, mert az újjászületésnek egy, a tudatalattiban lejátszódó rendszeres misztériuma történik ekkor. Volt, amin napokig, évekig rágódtam, így vagy úgy ellenálltam, aztán egyszer csak, hajnalban, 20 perc alatt történt bennem valami. Közben zuhogott be a napfény, világossá vált a dolgozószoba, és ez az élmény hihetetlen erőt adott! Hiába a nagy materialisták tiltakozása, veszélyes az éjszaka! Igaz, Magyarországon az éjszakánál a nappal még veszélyesebb...
- Ha már az éjszaka szóba került: ahogyan a fény a sötétet, az irónia és az erotika, no, és a gyermekversek játékossága úgy ellenpontozza a habzó indulatokat, a berzsenyis, ódai, nemzetféltő hevületet költészetedben. Túlcsorduló életszeretet, mohó élethabzsolás - a halál árnyékában. Ezek az érzések a keserűséggel szemben is egyfajta megtartó erőt jelenhetnek...
- Úgy érzem magam is, és ha ez átélhető, annak nagyon örülök, mert a humor adottság, és azzal az emberrel, akinek nincs humorérzéke, nincs öniróniája, azzal együtt élni, de akár csak kirándulni is borzasztó lehet. Nyilván kell bizonyos képesség ahhoz, hogy az ember ne vegye magát olyan komolyan, mint a vakbélgyulladás. Öregszem már, és ráncosodik a homlokom, de nem szeretném, hogy valaki azt mondja: "íme, a költő, aki nemzete gondjaitól ráncos fejjel jár a világban."
Ezt a képességet apámtól örököltem, akinek olyan tüneményes humora volt, hogy akár a legszörnyűbb történetben is érzékeltetni tudta a lét összetettségét. Való igaz, hogy az irónia és az önirónia néha összeér a verseimben. Hol szabályos, hol szabad asszociációs - képzeletből születő - formában.
- Minden érzelmed és indulatod, minden sorsunkról és életünkről, múltunkról és jelenünkről vallott gondolatod, felismerésed, nemzetmentő életprogramod benne van ebben a kötetben - Arany János-i gazdagságú, barokkosan áradó, mégis letisztultan modern magyar nyelven!
- Boldog vagyok, ha ez a skála ki is érződik. A magyar nyelv döbbenetes ajándék, egyedülállóan hatalmas, élő lehetőség. Nemcsak azért, mert a mi nyelvünkről szokás mondani, hogy általa minden lefordítható, a szanszkrittól kezdve a legbonyolultabb versformákig. A maga többletét is hozzáadva. Ez fantasztikus!
Sinkovits Imrével történt meg, hogy Angliában magyarul szavalt. Egy angol professzor pedig megírta valamelyik újságban, hogy egy büdös szót nem ért magyarul, mégis értette a verset. Nyilván nem "úgy" értette a verset, hanem átjöttek neki is azok a hangulatok, érzelmi tartalmak, amiket Te is említettél. Öntudatlanul "ketten" írták.
Óriási dolog az írásban az, hogy a másik ember hozzáteszi a magáét. Az az igazi versolvasó, aki számára a vers ingerküszöb.
.Az "Apám, add kölcsön a pisztolyodat" című vers arra is válasz, hogy ez a 40 év, illetve ez a 63, bizony, az emberben olykor irgalmatlanul erős indulatokat is csiholt. Nem vagyok szerzetes - ez nyilván kiderült a gondolatmenetemből is -, és nem vagyok aszkéta sem. A türelemre való mélységes képességem a régen meglévőhöz képest apadóban van. Hogyne, amikor az egész életem különböző rezsimváltások sora, ígérgetések sorozata, miközben földig bebetonozva kell élnem! Az ifjúságnak megvan a megváltó ereje, de ami betonlábakon áll, az hosszú távon mégiscsak elkoptatja az embert. És akkor jön egy - úgymond - történelmi változásnak nevezett dolog...
Azért tartunk itt, mert a szülők, a nagyszülők félelemből nem mondták el, vagy rosszkor mondták el a gyerekeknek azt, ami velük és a családdal történt. A legnagyobb megdöbbenésem a Trianonról való tájékozatlanság volt, ami valóban a világ egyik legbecstelenebb diktátuma! Hiszen még a németeknél is "csak" kettévágták az országot, és, ha a két fél össze akar nőni, akkor előbb-utóbb összenő. De széttrancsírozva ötfelé! Az már végképp véglegesnek tűnik. A trancsírozást nemcsak területileg értem, hanem lelkileg is. Amikor az oroszok kimentek, nem gondoltuk, hogy a multinacionális cégek Magyarországot eladósítják, megzsarolják, hogy egy még embertelenebb arcú rendszer fog következni. Azt gondoltuk, hogy végre, a szó nemes értelmében szabadok vagyunk, megszabadultunk egy idegen haderőtől. Innen kellene elindulnunk. Mindenki, a magyarság többsége bizonyos mámorban volt.
Az más kérdés, hogy már akkor fel kellett volna kapjam a fejem, amikor nem tudtuk véghezvinni, hogy Magyarország minden harangja megszólaljon, amikor kimegy az utolsó orosz katona az országból. Nem szólalt meg, mert az egyházak nem tudtak megegyezni. Olyan ez, mint a keresztállítás. Keresztény ország vagyunk, és abban az Európában élünk, amelyet valamikor Balassi Bálint még vérével is védelmezett, de Európa elesett. Megünnepeljük kényszeredetten Balassi Bálintot, de életáldozata ilyen értelemben akár feleslegesnek is mondható, mert nekünk, magyaroknak megint önvédelemre van szükségünk, megint a kereszténységet kell védelmeznünk, ám most Európa ellen, amely, mint tudjuk, "bizonyos" kezekbe került... Kiderült, hogy nincs már szolidaritás az emberek között, hanem csupán gazdasági érdek létezik...
- Döbbenetes, ahogy a valóság és a költészet között fel-le járunk, közlekedünk, és ebből a szempontból érzem fontosnak azt is, hogy milyen sok kapcsolódási pont van ebben a kötetben költőkhöz, színészekhez, olyan emberekhez, akik a magyarság számára és az emberi minőség szempontjából is fontosak mindannyiunk és így a Te számodra is. Az sem véletlen, hogy ebben a beszélgetésben is sorjáznak a költőnevek: Ady, Berzsenyi, Balassi..., hogy korunk költőit, más művészeti ágak képviselőit ne is soroljam.
- Én még hiszek a példaképekben. Bár Skorpióként elég bizalmatlan vagyok, de meg tudom mérni, ha valakiben van formátum, jellem, erő. Mindig az az érzésem, hogy az adósa vagyok, valahogy segíteni is akarom, miközben én is merítek belőle.
Kormos István, Simonffy, Latinovits Zoltán, Nagy László, Nagy Gáspár és Gyurkovits Tibor halálára is írtam verset, és írtam az élő Tőkés Lászlónak, Csoórinak 60. születésnapjára... S még hányuknak vagyok adósa! Ők azok, akik az életemet pozitívan és nagy erőkkel befolyásolták, a hitemet tartották, hogy igenis, dolgozzam, és ne törődjek semmivel. Ők azok, akik megerősítettek, hogy igazam van. Hihetetlen erőt ad, ha egy akkora költőtől jön a bátorítás, mint Nagy László, Pilinszky János, vagy Weöres Sanyi bácsi. Aztán Illyés Gyula, aki azt mondta nekem: "Ismerlek, fiam, olvaslak, nagyra nőj!"
Akkoriban falkányi talpnyaló volt ott is. Ám én tudok dühös lenni. Ha megvetek valakit, az még nem gyűlölet. Távol tartom magamtól, ha kell egy életre, és átnézek rajta, mint az ablaküvegen. De gyűlölni nem tudok, és hálát adok az Istennek ezért.
Tudok viszont dühös lenni. A márványasztalt ketté tudtam volna repeszteni olykor egy ökölcsapással.
A gyűlölet nagyon sok nemes erőt elszív. Úgy érzem, hogy a gyűlölet - pazarlás. Mert számtalan módja van annak, hogy megvédjem magam, hogy visszautasítsak dolgokat, vagy hogy valamit ne vegyek tudomásul. Ezért aztán nem szeretem azt az idegenszívű réteget, amely gyűlöletet szít, ránk ken dolgokat, majd ugyanazért ugyanő támad meg. Ezt a fajta szörnyű, alattomos politikát és az emberséggel való visszaélést nagyon megvetem. Nem gyűlölöm, "csak" megvetem.
- De azért maradt ereje Sziszifusznak? Nem csak tartani azt a sziklát, hanem görgetni is fölfelé, és a pisztoly pihen?
- Azt hiszem, ez jó kötetcím, hiszen Sziszifusz büntetésből kapta a feladatát. Az az érzésem, hogy az maga erény, ha meg tudja tartani. Mert a világtörténelem során - legalábbis a mitológia szerint - sosem tudta megtartani a visszagördülő követ, és mi sem nagyon tudtuk soha. De legalább egy kicsit tartsuk meg, addig is tudunk legalább belülről építkezni, néhány nemzedéken át. Éket kell készítenünk, hogy tényleg ne guruljon vissza, mert akkor agyonnyom minket. Így értem a címet: hogy végre valami szuflánk, egy kis pihenőnk legyen. Egy kicsit azt is kérhettem volna, hogy szegény Atlasz, aki a mitológiában tartja a Földet, tartson ki! Szegény feje már hányszor szeretett volna megpihenni, de akkor lezuhan a Föld.
- Atlasz marad Döbrentei Kornél?
- Nem magamra gondoltam, de maradok. A magyar sors mindig "sziklagörgetéses". Itt nincs mese. Megtartjuk, lesz. Meggyőződésem viszont, hogy ehhez mindenki kell. Meggyőződésem, hogy mi sokkal többek vagyunk, mint ezerévesek. Mélységesen többek. Istennek terve van Magyarországgal. Márpedig ez bizonyosság, még akkor is, ha sejtelemből mondom ezt. Bár nem beszélgettem személyesen még Istennel, csak olykor-olykor egy fohászon át, de még nem akarok a színe elé járulni. Az igazság az, hogy ez a hitem, és nem akarom feladni! Azok, akik azt akarják, hogy igenis, guruljon vissza, és döngöljön minket halálra a kőszikla, azoknak ne legyen igazuk, és szégyenüljenek meg. Ez az egyik üzenetem. A másik egy tanulságos csángó vicc: halad az úthenger, és az úton megy át egy csinos kis jérce. Az úthenger átgázol rajta, ellapítja. Feltápászkodik, megrázza magát, és azt mondja: Ez aztán igazi kakas volt!
Ez az életösztön, mert a magyarságot nagyon sokan megpróbálták kiirtani, ez is adjon erőt! Igenis, ha nem tudunk több időt nyerni, annyi mindenképp kell, hogy megtartjuk a sziklát annyi időre, míg felnő két vagy több nemzedék, amelynek már egészségesebb a tudata, az egyházi iskolákból kijönnek a romlatlanabb, kevésbé átmosott agyúak, és valami kialakul. Addig bizony, valakinek meg kellene tartani azt a sziklát, mert különben őket is agyonnyomja!
Csűrös Csilla