Főmenü:
Csöndünk erejével
Porba omlott ez is. Hajdani méltóságának romjain, törött téglakupacokon, az ablakok fölötti, timpanont formázó vakolatmaradványokon finom por ül. A romlás, az enyészet, a rombolás pora.
Kopott festésű falrészek az elárvult szomszéd ház oldalán - hajdani konyhák, fürdő-vagy hálószobák maradványai - dideregnek pőrén, szemérmes ember-melegüktől durván megfosztva a novemberi szürkeségben. Néma szemrehányással őrzik múltjukat, múltunk most megsemmisülő hétköznapjait.
Fáj a látvány. Akár a többi, a sok-sok kitört vagy bedeszkázott ablakú, szomorúan az utcára meredő, bontásra ítéltetett házé, melyek helyén épülhet bármilyen korszerű, színes, látványos, mediterrán hangulatúnak reklámozott új, az többé már nem a megőrzött múlt, nem egy megszépített, felújított, az elődeink által oly szeretettel alakított egységes városkép része lesz.
Új kor, új városrészek, új emberek. Akik közül sokan tán nem is akarnak bíbelődni a régivel, akik helyszűkében szemétbe dobják a régi családi fotókat, a nagymama csorba bögréjét, a nagyapa rég elromlott zsebóráját, a kopott szemüvegtokot.
Bár azt hiszem, néha ők is érzik a fájdalmas hiányt: kidobott, megtagadott, elfeledett magántörténelmükét. Néha tán ők is álmodnak a szép avagy csúf gyermekkorral, már csak az emlékekben létező utcákkal, terekkel, házakkal, emberekkel.
Nem az álmok kora ez. Vagy mégis?
Őrizni a múltat - a távoli nemzetit és a személyes közelmúltat is - csak belé kapaszkodva, újra és újra megidézve lehet, hogy okuljunk belőle, hogy ne higgyünk végre "a könnyű szóknak, fizetett pártfogóknak", feledve az ezeket cáfoló tetteket, történéseket. Lám, József Attila is ebbe, ebbe is, halt bele...!
Tartozunk magunknak ezzel, tartozunk magunknak ennyivel ebben a zaklatott, kiabáló és bekiabáló, naponta mást mondó és megmondó, napról napra többet ígérő, de mindent csak "hozom"-ra teljesíteni akaró harsány világban. A cinikus hazugságok hínárjában vergődve.
Tartozunk magunknak álmaink megvallásával, a szavak és történések értelmezésével, a csak saját tapasztalatainknak hitelt adó számvetéssel. Elmélyült csöndben, a mindig pontosan jelző, ám gyakran elhallgattatott, felülbírált, meg sem hallott belső hangra figyelve.
E belső hang csak így, sokunk személyes odafigyelésétől válhat olyan, halkan kimondott szóvá, mely messze hangzó lehet mégis. Melynek erejét a szeretet és az összetartozás érzete adja.
Csűrös Csilla