Főmenü:
Ki hitte volna?
Ki hitte volna, hogy a nemzeti összefogás szép eszméje és kívánalma ilyen hamar kézzel fogható valósággá válik?!
Az Ország Házában felcsendülő székely himnuszról szerettem volna írni. Mert nem hittem, hogy ezt valaha is megérhetem. Trianon 90. évfordulójáról szerettem volna írni. Mert nem hittem, hogy a nemzeti emlékezet e sokféle formában megnyilvánuló feléledését megérhetem. (Szegény Vásárhelyi Mária, úgy is, mint a baloldal reprezentáns szociológusa! Hogy kétségbe van esve, hogy - szerinte a jobboldal nacionalista, irredenta propagandamunkájának hatására - a felmérések szerint az anyaország magyarjainak immáron 43 %-a véli úgy, hogy a trianoni békediktátum soha nem fogadható el számunkra!)
A nemzeti emléknappá nyilvánításról és az országgyűlés június 4-i, méltóságteljesen szép üléséről szerettem volna írni. A Bazilikában celebrált szentmiséről. A délután fél ötkor országszerte megkonduló harangokról szerettem volna írni. (Kicsit fájlalva, hogy a magyar katolikus egyház nem elrendelte, csak szabadon választhatóvá tette a harangszóvá formált emlékező üzenetet...)
A 433-as Szent Bernát cserkészcsapat másnapi, ünnepélyességében is meghitt, szabadtéri Te Deumáról szerettem volna írni, és a tanévzáró, hálaadó szentmisének otthont adó zebegényi Trianon emlékhelyről.
Az esküre emelt kezet formázó rúdon fennen lobogó országzászló alatt állva messzire kalandozik a tekintet a Pilis karéjában kanyargó Duna vonalát követve. Messzire kalandozik a szem, de gyorsan józanul a szív s a lélek. A medréből helyenként már ki-kiáradó folyó látványa azokat a szörnyűséges képeket hívja elő az emlékezetből, melyeket nap mint nap sugároznak a televíziók.
Mert írni most csak erről lehet! A víz alatt fuldokló országról, a földönfutóvá lett emberek sokaságáról, az utcákon csónakkal közlekedők irracionális látványáról, a vízen úszó szekrényről, a kitelepítettek szálláshelyein zajló életről, a síró vagy döbbent sokkhatás alatt álló emberekről. És az árvízzel fáradhatatlanul küzdők emberfeletti erőfeszítéseiről. Katonák, rendőrök, fegyőrök, pénzügyőrök, diákok, polgármesterek, falusi és városlakó önkéntesek hősies harcáról. A védekezést és a mentést szervezők, működtetők odaadó munkájáról.
A nemzeti összefogásról.
Arról kell írni, hogy reggelente, rögtön ébredéskor mindenki lélegzetvisszafojtva lesi a híreket: mi történt az éjszaka, hol apad, hol árad a víz? Arról, hogy égnek a segélyvonalak, gyűlik a pénz és az egyéb adományok. Arról, hogy önkéntesek hada indul a gátakra. Arról, hogy Csíksomlyón most erdélyi testvéreink gyűjtenek az anyaországi árvízkárosultak megsegítésére.
Ki hitte volna, hogy a nemzeti összefogás azonnal és ilyen széleskörűen működésbe lép katasztrófahelyzetben? Persze, nem ezt, nem így akartuk! Csak a Jóisten tudja, miért küldte ránk ezt az özönvizet, de a belé vetett hiten túl most egyértelműen bebizonyosodott: bízhatunk önmagunkban, panaszkodás és önfeladó csodára várás helyett van még cselekvőkészség, van még tettvágy és erő a túlélésre bennünk. Avagy a Szózat szavaival: "él nemzet e hazán."
S ha értő és a nemzet lelki rezdüléseire érzékeny vezetők irányításával, segítségével fennmarad ez az összefogás, ha nem egymás ellen fordulunk a teendők sodrában a mikénten és miérten vitatkozva, akkor épp a legnagyobb bajban érezhetjük, fogalmazhatjuk meg a legbiztosabban: jobb jövő virrad ránk és utódainkra!
Tán soha nem kívántam még ennyire, hogy jó jós legyen belőle...
Csűrös Csilla