Főmenü:
Harmadnapra...
Kicsi, fehércsuhás alak billeg a tükör előtt. Legkisebbikünk a hittanórán kapott ruhát próbálja. Élete első áldozására készül. S véle mi is.
Újraéljük a katekizmusvizsgára - Ágota néni, Előd atya szívesebben nevezi ünnepi alkalomnak - készülődés izgalmait, az elkövetett kis és nagy "bűnök" gyűjtögetését, az első szentgyónás előtti szorongást, a feloldozást követő megkönnyebbülést és örömöt. Látjuk a gyerektársak kipirult arcát, halljuk tapasztalatcserélő beszélgetéseik olykor mosolyra késztető foszlányait.
Istennek egy újabb - előre megrajzolt - báránykája kerül aztán a zöld kartonpapírból készített, tarka virágos mezőre. A hittanosok által körbeállt, fehér terítővel letakart asztalon feszület és égő gyertya mellett fekszik a nyitott Biblia. De van még valami azon az asztalon. Egy fémtál, apró papírdarabokkal telve. Az eldobott bűnlajstromok gyűjtőhelye. Figyelő tekintetek gyűrűjében lobban a tűz, s máris magasra csapó lánggal száll az ég felé az elhamvadó bűnök füstje. Megható pillanat - ünnepélyességét átérzik a "bűnelkövetők" is, nemcsak mögöttük álló szüleik.
A kiteljesedésre, az első szentáldozás élményére még egy kicsit várni kell. A véletlent hajlamos vagyok égi jelként is felfogni: éppen április 11. lesz a nagy nap. Julinak és nekünk is. Kétszeresen is az. Julinak és nekünk is. Minden magyar kisgyereknek, még ha egyelőre nincsenek is ennek tudatában, és minden, értük - a hazánkért - felelősséget érző felnőttnek.
Emlékszem, milyen izgalommal, belső megrendüléssel készültem 1990 tavaszán életem első, valóban szabad választására. A lelkem diktálta, hogy ünneplőbe öltözve járuljak az urna elé. S milyen boldogság - ma már azt is tudom, milyen jelképes erejű - volt utána a Dédi kezébe tenni akkor pár hónapos csöppségemet! Fénykép őrzi azt a pillanatot -, mely megfakult már a rárakódó keserű csalódások hatására...
De lám, az emlékek tárházából mégis előhívható, ereje, lélekmelege visszaidézhető. "Emeld fel fejedet, kis haza!" - mormolom Juhász Ferenc szavait, s megújuló reménnyel bízom azok bölcsességében, akiket a sors, a Jóisten nemzettársaimul rendelt. Akik közül sokan oly mérhetetlen fájdalmat okoztak 2004. december 5-én, akiket nap mint nap próbálok megérteni, s velük megértetni: csakis egyet akarva és együtt munkálkodva érezhetjük jól magunkat Kis- és Nagymagyarországon. Hogy az egymást szapuló, kardcsörtető, acsargó indulat épp azok érdekében áll, akik vörös zászlót lobogtatva, a nemzetköziség és a mindent felülíró modernizmus bűvöletében élve igazából a - nemzethalált vizionáló - herderi jóslat beteljesültét se bánnák túlságosan. A "Szedd (meg) magad!" mozgalom élcsapatáé ugyanis a bárhol - túlélés tudománya...
Isten látja lelkemet: nem irigylem tőlük. Jó nekem így. Mert tartozom valahová. Valakikhez. Otthon vagyok Székelyudvarhelyen, és Kassán, Temerinben és Ungváron, és itthon is - otthon vagyok.
Nagyim, - a Dédi - ölébe fektetett hajdani apróság április 11-én szavazni fog. A húgaiért is. A régen elment Dédiért, a nagyszüleiért, s mindenkiért, kinek áldozata az ő életében nyer értelmet. Jól dönt majd, jól választ, tudom. És ez megnyugvást ad. Akkor is, ha reggelenként - mikor a kicsit iskolába kísérem - néha elszomorodom a sok cigarettázó, piercinges, unott arcú, mosdatlan beszédű tizenéves láttán-hallatán. Amikor szembejön velem a jövő. Vagy annak egy része. Mert jönnek szép, tiszta arcúak is, sokan. Épp Gyümölcsoltó Boldogasszony napján futott át rajtam ez a gondolat. Véletlen ez is, vagy égi üzenet?
Tudom, az út a virágvasárnapi bevonulástól a Golgotára vezet, és a Barrabást kiáltók hangja mindig erős marad. Nagyböjt idején, Húsvét ünnepére készülődvén mégsem csüggedhetek. Hitem a tudás: Krisztus életáldozata minden elbukó embert újra és újra talpra segít.
No, és április 11-én többtucatnyi kiteljesedő ifjú lélekkel gyarapszik a keresztények családja is. Miként a feltámadás reménye is növekszik a szívünkben. Napról napra...
Csűrös Csilla