Főmenü:
Együtt, Lét
Fesztiválra készültek - cserkésztábor lett belőle. Kinek több öröm, kinek némi hiányérzet, de mégis nagy sereglés volt az NNT, azaz a Nemzeti Nagytábor Ócsán. Az összmagyarság cserkészünnepe a magyar cserkészszövetség születésének 100. évfordulóján.
Igaz, a hatalmas területen a vártnál-reméltnél kevesebb alkalom nyílott a Felvidék, a Délvidék, Erdély, Kárpátalja, a tengeren inneni és túli csapatok és az anyaországi cserkészek kézfogójára, de például a nagyenyediek mégiscsak úgy összebarátkoztak a szentimrevárosiakkal, hogy kölcsönös meghívással búcsúztak egymástól, mégiscsak születtek barátságok, voltak jó programok, közös élmények, közös imák és tábortűz helyett - a nagy szárazság miatt - tábormécsesgyújtás sok nevetéssel, énekszóval.
Idő múltán ez marad majd fenn az emlékezet rostáján, s kihullik a jó pár elmaradt program, a bosszúság a sok szervezési zavar illetve szervezetlenség, a késve érkezett ebéd, az üresjáratok miatt. Remélhetőleg. Nemcsak azért, mert az ember természete szerint alapvetően a jóra szeret emlékezni, hanem azért is, mert ha csak egy-egy kapcsolat marad életben hosszú távon, akkor már érdemes volt jelen lenni!
Lépésről lépésre szőhetjük csak újra évtizedek alatt szétszaggatott lelki kötelékeinket, erőszakosan megszakított kapcsolatainkat, lépésről lépésre építhetjük csak újjá kisebb-nagyobb közösségeinket. Kínnal, keservvel - vagy inkább ezen felülkerekedő mégis-hittel, lelkierővel, lelkesedéssel. Örömmel.
Miközben újra és újra feltámad az ősi magyar átok is: ahol két magyar van jelen, ott már a széthúzás is bizonyosra vehető...
"De itt most ez nem érezhető!" - számol be bizakodón a Magyarok Országos Gyűlésén otthonosan mozgó, Erdélyből áttelepült régi barátom. Ő sátrat verve töltötte Apajpusztán ezeket a napokat, előadásról előadásra, programról programra járva. Magam épp csak megmerítkeztem néhány órára a népi kirakodóvásár, az ostorpattogtatás világbajnoksága, a fogathajtóverseny, a gyógyító sátrak, a Szent Korona sátor, a gazdasági-néprajzi-kulturális előadások és az ősi, népi eledelek, italok kínálatából szőtt hangulatban-forgatagban, de ugyanez a derűs jó érzés lett úrrá rajtam. Semmi magamutogató, önigazoló erőlködés, semmi muszáj-magyarság. A bőgatyás, a népi viseletbe öltözött, a copfos ősmagyarra hajazó, a nemez süveges és a szalmakalapos éppoly természetes volt, mint a városi ruhás, a pólós-farmeros.
Mi mind együtt kerestük a múltunkat, annak elhallgatott, elfeledett, nem vagy rosszul ismert tényeit, történéseit, tudását, hitét és hiedelmeit. Senki ellenében, csak magunkért. Élveztük, hogy magyarok vagyunk, hogy együtt vagyunk, és hogy így együtt jól érezzük magunkat. Egymásra mosolygott a míves portékák árusa és vevője, a mások véletlen elhullajtott szemetét is felvevő, a sámándobot révülten verő és az azt elmerülten hallgató.
S bár átsuhant a gondolataim között, hogy milyen vitriolos hangú, gúnyos beszámolók születhetnének a mindezen sereglések, múltkereső és -építő próbálkozások cinikus szemlélői részéről - aztán átengedtem magam az együttlét jóízű, könnyed, felszabadult perceinek, városföldi barátom következtetését-reményét ismételgetve magamban: lassan-lassan csak rájövünk, hogy össze kell fognunk, hogy csak együtt tudjuk előbbre vinni közös dolgainkat...
Mert tartozni valahová - ez maga az emberi lét szükségszerűsége. Összetartozni viszont sokkal több, mint felismert szükségszerűség. Örömforrás és építő erő.
Jövőt építő...
Csűrös Csilla