Főmenü:
Civil erő
A két világháború közti Magyarországról tanulván, olvasván döbbentem rá igazán, milyen eleven és lüktető volt - a trianoni sokk ellenére is, vagy tán épp annak következményeként? - a kor közösségi élete. Hány és hány szervezet, egyesület, egylet, csapat, társaság és kör szerveződött, működött társadalmi rétegződés, munka- vagy érdeklődési kör, vallás, életkor, nem, lakhely, kulturális vagy egyéb szabadidős tevékenység és még számtalan szempont szerint! Milyen színes, változatos és erős volt az a társadalmi szövet, amelyet aztán durva hatalmi szóval szaggattak szét a vörös diktatúra évtizedeiben! Megfosztva szinte mindenkit a közösségben létezés örömeitől, tömegeket kiszakítva, elűzve ráadásul saját életterük vonzásköréből - atomizálva a társadalmat, melynek következményeit a következmények nélkülivé vált országban máig szenvedjük.
Az elmúlt húsz évben aztán - szűkülő anyagi lehetőségek, gazdasági válság közepette, fáradó, csalódott, közömbössé váló országlakókkal - kínkeservesen próbáltunk talpra állni, újjászervezni és újraszerveződni, próbáltuk fel-és kiépíteni a magunk civil életét. És most óvatos örömmel, még óvatosabb bizakodással merem azt mondani: már látszanak az eredmények.
Hiszen ha nyolcszáz lelkes kis zalai falu, Búcsúszentlászló igazán nem keveset dolgozó asszonyai számára fontos, hogy népdalkört alakítsanak, esténként lelkiismeretesen próbálva, az interneten való búvárkodással is bővítve repertoárjukat, hogy a környék számos fontos eseményén, rendezvényén fellépve minőségi produkcióval ajándékozhassák meg közönségüket, akkor van remény. Van remény, ha a polgármester még e pénzhiányos időkben is fontosnak tartja, hogy fellépő ruhát varrasson a népdalkör tagjainak.
Van remény még akkor is, ha más fontos és jó kezdeményezések, mit például a Szent Családot ábrázoló "Betlehem" családtól családhoz vándorló adventi szokásának felélesztése sajnálatosan kérészéletűnek bizonyult. Elenyészett a betlehemkészítő verseny szép szokása is, pedig a karácsonyt követő misék alkalmával magam is sokat gyönyörködtem a templomban kiállított, horgolt, font, mézeskalácsból, kenyérből, csuhéból, papírból, gyurmából, zöldségekből, fából, textilből, vattából vagy alufóliából készített, leleményesnél leleményesebb, szeretetet sugárzó alkotásokban.
Talán, mert senki sem tartotta annyira szívügyének, hogy felkarolja, szervezze, míg mindez újra élő hagyománnyá válik.
A szüreti felvonulás újrahonosítása viszont, úgy tűnik, sikerrel járt...
Van hát remény, ha van hozzá akarat, szándék, erő és áldozatkészség -többekben. Sokakban. Akik összefogva, szervezve és szervezkedve a nehezen mozduló, passzív többséget is fel tudják rázni hosszabb-rövidebb időre.
Ezt tapasztaltam a főváros harmadik kerületében is, ahol immáron sokadszorra rendezték meg a Civilek és Nemzetiségek Napját, bemutatkozási alkalmat teremtve a különböző területeken tevékenykedő közösségek számára. Az esemény visszajáró háziasszonyaként öröm látni azt a hatalmas minőségi fejlődést és számbéli gyarapodást, mely a civil szféra egyre erősödő mivoltát jelzi. A lelkesedés mellett professzionálissá is váló fellépők sora a német, szlovák, szerb, román, görög, ruszin, lengyel, cigány tánccsoportokban, kórusokban és dalárdákban, lenyűgöző harcművészeti-, tánc- és tornabemutatók felnőtt és gyermekkorú résztvevőkkel, kerekes székesek táncshow-ja, népmese, szavalat, nyugdíjas otthonok lakóinak csárdása maguk varrta viseletben - mind-mind a felbuzgó életkedv, életöröm és energia megnyilvánulásai. A közösségben létezés másoknak is átadható öröme és energiája. Mely építhet újabb közösségeket, s gazdagítja a meglévő, nagyobb közösséget, sőt a nemzetet is. Óbuda-Békásmegyer vidám, spontán ünnepévé vált ez a nap - és nagyon jól van ez így. Még akkor is, ha a jót néha a keserűség szüli. Mint annak a Magyarországra 1990-ben, a marosvásárhelyi véres események után áttelepülő férfinak az esetében, akit az elmúlt évtizedekben annyiszor "románoztak le" itt, az anyaországban, hogy dacból elhatározta, a román népi hagyományok népszerűsítésével igyekszik bebizonyítani: van lehetőség a békés egymás mellett élésre. No és, hogy ezzel is üzenje, jelképezze: Erdély magyarjainak épp annyi joggal és szabadsággal kellene rendelkezniük szülőföldjükön, mint amennyivel a nálunk, velünk élő románság rendelkezik!
Hiszem, hogy amíg a rosszból is jó tud sarjadni - addig van remény. Éltessük hát, ahogyan ez élteti például azt a - megtalált feladatától - szinte fiatal lányként virulóan lelkes, középkorú asszonyt, aki a Közösségi Házban a hét minden munkanapján reggel hatkor már reggelit, tízórai csomagot oszt az iskolába éhesen induló gyerekeknek.
Annyi tettvágy, segítő szándék, jóakarat van mindannyiunkban - merjük és bírjuk megvalósítani, éltetni is! Én ebben bízom, ezt remélem.
És ezért éppen erről szól ez az írás is...
Csűrös Csilla