Főmenü:
Töprengés feltámadást váró reménységgel
Nehéz. Nagyon nehéz.
Örökké derűsnek lenni, hinni, bízni és remélni a dolgok jobbra fordulását, az életünk apró puzzle-darabkáinak kedvező elrendeződését. Tudomást nem venni sok-sok igazságtalanságról, méltánytalanságról, értelmetlen, ártalmas vagy kevéssé tisztességes döntésről. Tudomásul venni az örök-alkalmazkodók örök helyezkedését és örökös sikereit, az örökös harcot a kiszorítottsággal, a kiszolgáltatottsággal, az örökké vesztésre álló tisztes szándékot.
Nehéz. Nagyon nehéz.
Mert olykor fogytán a hit, apadóban a bizalom - és mégis, mégis reménykedni kell! Mert a józan ész pontosan tudja, milyen nagy a tét... Hogy a "most vagy soha!"- nem pusztán egy múltbéli fogadkozás megidézése, hanem nagyon is pontos létállapot-definíció. Hogy a cél vonzó, a stratégia pártolandó, a kivitelezőjét is csak támogatni, elismerni lehet heroikus harcában - ám a taktika fájdalmas, olykor hamis és elfogadhatatlan, és a perc-emberkék dáridója egyre hangosabb…
Ha most nem sikerül, akkor soha! Csak még egy kis időt kapjunk! - véli lelkes, magyarszívű, félgörög barátnőm Stockholmból, és fáradhatatlanul küldi helyzetelemző jelentéseit.
Ha most nem kapunk még legalább újabb négy évet, akkor vége mindennek! Vége a magyarságnak is! - mondja az amerikai professzorságot békés, pécsi nyugdíjas évekre váltó, szülőhazája sorsának alakulását szívén viselő, tapasztalatait távlatos bölcsességgé formáló idős úr.
Ha most ezt kibírjuk, segítjük, akarjuk - akkor végre féltérdről feltápászkodhat ez a nemzet, érezzük ezt mindannyian, miként húsbavágón éljük meg közben Bogár László igazságát is: véglegesen, végletesen kettészakadtunk, tán nincsen is már egységes nemzet, tán nem is lehet már azonos értékeket találni...
Vagy generációs szakadék ez csupán? Gyermekeink tettre kész pragmatizmusa
nem is érti, nem is érzi át igazán oly sok keserűség, megcsalattatás szülte érzelmi viszonyulásunkat saját életünkhöz? De hát, ők is tétovák, ők is keresők, sőt, sokkal kritikusabbak is őszinte idealizmusuk okán...
Istenem, milyen jó, hogy közeleg a Húsvét! Hóban, fagyban, szélben is óvni, dédelgetni lehet a feltámadás lélekmeleg hitét, évente újuló élményét. Keresztútjáró alázatossággal elfogadni a testi-lelki gyötrelmeket, de újra és újra talpra állni, lehajtott fejünket felemelve ellene szegülni a csüggedésnek. A "minden egész eltörött" élményét megélve tudni, hinni, hogy roskadozó lelkünket "hirtelen és váratlanul" átöleli az Isten.
A "hamuban sült pogácsa" mellé Ábrányi Emil versét tarisznyázta nekem csakazértis-hittel a 85. életévében járó, örök optimista rokonom:
"Bízom s hiszek, míg Isten lesz fölöttünk,
Ki trónusán bírói széket ül!
...
Legyen bár sorsunk mégoly mostoha,
Él a magyar s nem veszhet el soha!"
S lám, hirdethetjük máris, hirdessük hát hangos szóval:
Feltámadott! Alleluja!
Csűrös Csilla