Főmenü:
Március idusára
Nem tudok szabadulni a történetétől. Újra és újra eszembe jut. Újra és újra írnom kell róla.
A brassói tanáremberről, aki soha, senkinek nem beszélt életének arról a hat évéről, melyet a 80-as években szenvedett el a kegyetlen szigoráról hírhedt szamosújvári illetve jilavai börtönben. A büntetés oka: egy tanítványa révén hozzá is eljutott, ő is megnézte azt a videókazettát, melyen Horthy Miklósnak a 2. bécsi döntést követő észak-erdélyi bevonulása s a magyar katonákat ujjongva fogadó tömeg volt látható...
Hogy szabadulása után még hosszú időn át felriadt éjszakánként, nappal pedig gyakran a függöny mögül kémlelte az utcát, erről is csak a felesége és a fia tudott. Hogy nem árulta el tanítványát, arról is. Hogy szíve szorult, könnye hullt a videó megtekintésekor, arról is.
Magát a történetet én is csak anyásan kedves mosolyú, ám gyémántkeménységű feleségétől tudom.
Magyarországra áttelepülve a szlovák többségű falu lakói csak azt az irtózatosan kemény munkát látták, ahogyan a "románok" - ők, s nemcsak ők mondják így mindmáig gyakorta - megpróbáltak gyökeret verni, új otthont teremteni a kényszerből elhagyott régi otthon helyett. Ki is utálták őket hamarosan. A szívós kitartás végül egy másik településen eredményessé tette az immáron harmadik, új honfoglalást, veríték és könnyek nélkül azonban ez itt sem volt lehetséges. Az asszony hűsége, konok derűje, a férfi családba kapaszkodó hite békés, ámbár kétlaki, otthonról hazafelé ingázó éveket termett idősödő korukra. Unoka még nincs, mert fiuk itt még nem, Erdélyben már nem olyan otthonos, hogy könnyen leljen hozzáillő párra...
Az ő történetük jut újra és újra az eszembe a "röghöz kötés" ellen kapálózó mai és leendő egyetemi ifjakat hallgatva. Létezik-e még bennük is az a titkos kód, ami összekötheti őket velünk, rendszerváltások forgószelében edződő nemzedékekkel? Akik számára a kötelező internacionalizmus még fontosabbá, még átélhetőbbé tette a hazánk szeretetét. Korszellem az ő prakticista életszemléletük? A lázadás izgalma ekkora hajtóerő? Életkoruk miatt irtóznak csak a nagy szavaktól, dagályosnak ítélt nagy érzelmektől? Értik-e, hogy a hivatalokra s az Országházra kitűzött székely zászló mit üzen? Megborzonganak-e a Szózat szavaitól? Nyilván nem, vagy nem úgy, mint mi, akik mögött már győzelmek és veszteségek, örömök és kudarcok sora van: a megélt, gyökereivel már végérvényesen ebbe a mi rögünkbe kapaszkodó élet. Bölcsülnek majd ők is?
Középső lányom most felvételizik. Korosztálya számára a legfőbb kérdések egyike: el tudok majd helyezkedni, ha végeztem? Meg tudok majd élni a fizetésemből, avagy mennyit lehet majd ezen a pályán keresni...? Persze, érthető ez, miként az is, menjenek, lássanak világot - számomra csak az a nehezen érthető, hogy a világlátás igénye milyen gyakran nem a hazatérésével társul.
Német kórházi kollégái megalázó megjegyzéseit sorolja a kis családjával külhonban állást vállaló ifjú orvos ismerősöm. A megélhetés kínjai lökték erre a pályára, mely lassan-lassan kényszerpálya lesz, ha nem vigyáz. Ha nem akar időben hazajönni. Ha nem akarja, hogy kicsi lánya számára Petőfi csak egy név legyen majdan a különféle írók, költők sorában.
"...hív a haza" - ifjaink mindegyike érti, de vajon hány érzi is e három szó súlyát, erejét, vonzását? Hányan állnának be ma kisdobosnak Kossuth hívó szavára? Hány Gavrouche lobogtatná hazája zászlaját a golyózáporban?
Gyermekkorom kedves verse volt Kozma Andornak A karthágói harangok című, az 1848/49-es szabadságharc bukását sirató műve, melyben a történelemtanár Karthágó bukásának allegóriájába csomagolt, valójában a jelent gyászoló előadása végén így ocsúdik:
"Hogy is volt? - Karthágó, harangok és ágyú...?
Mily anakronizmus, tudatlan és bárgyú!"
Mai márciusi ifjak honszeretetéről elmélkedvén e sor jut eszembe néha...
De csak néha!
Csűrös Csilla