Főmenü:
Ki tud róla?
Csak sírt a telefonban, megszólalni sem tudott. Nem magát, régen elhunyt édesapját siratta, mert mindig sírnia kell, ha rágondol, beszélni is nehéz róla. Pedig szeretné, ha sokan tudnák, min ment át, milyen remek ember volt az őt és három testvérét felnevelő szülője. Aki végigharcolta az első világháborút, évekig raboskodott a fagyos Szibériában, majd szorgos gazda mivolta miatt a Rákosi korszakban kuláknak nyilváníttatott, és egy falubéli ismerőse feljelentése következtében kitelepítették.
Néhány mondatban egy sors - oly tipikus! - a mi vérzivataros Kelet-Közép-Európánkban.
Még a nem tipikus is az valamiképpen.
Hiszen nem mindenki képes arra, hogy amikor - évekkel később - az őt feljelentő felesége átszaladt hozzájuk, férjének segítséget kérve, nos, akkor meghurcolást elszenvedő áldozata habozás nélkül indult segíteni. Visszatérve, asszonya értetlenkedő kérdésére csöndesen csak annyit mondott: "a hitem megbocsátást hirdet, kötelességem volt segíteni."
Ilyen ember volt az én édesapám! - zokogott fel újra az egyedül élő, emlékeit morzsoló idős asszony.
Akárhány ceremóniánál, díszes szónál, zengő ércnél és pengő cimbalomnál többet ér egy ilyen életpélda, minta, amit követni lehet. Követni érdemes. Amely hat szavak nélkül is, sőt, olykor mások értetlen, gyűlölködő vagy épp gúnyos-cinikus szavai ellenében. Amelyre oly nagy szükségünk lenne. Hogy nemzeti létünk összevissza feslett szövetét foldozza, újraszője, hogy emberként élni tanítson, segítsen.
Ehhez, persze, ismerni is kellene e sokat szenvedett emberek, a derékhad életútját. Nekünk, a béke- és szocializmusviselt nemzedékeknek, és nekik, a rendszerváltozás óta cseperedőknek. Hogy ne léphessen ki olyan történelemtanár soha többé az egyetem kapuján, aki nem is hallott arról, hogy a Hortobágyon kényszermunkatáborok voltak, s hogy a magyar Gulagon tízezer ártatlan ember - idős és fiatal, gyermek, asszony - szenvedett szadista őröknek kiszolgáltatva, fél méternyi szalmán meghúzódva egy juhakolban, lóistállóban, rabságban, ítélet nélkül, évekig. Csak, mert dolgoztak, gyarapodtak, közösségük tisztelte, szerette, elismerte őket. Példaképek voltak, vagy egyszerűen csak akadt egy irigyük...
Tudnia és tudnunk kell, hogy ezek az emberek jobbára tört életű kisemmizettként élték le életüket, s a pár száz, még élő hajdani kitelepített napi megélhetési gondokkal küzd.
Ha nem tudjuk, ha elfelejtjük, a nemzet lesz szegényebb általa.
Akár anélkül a vers nélkül, mely talán újdonságként kerül most elő a hölgy jóvoltából...
Segítsen!- kért az asszony. - Nem tudok meghalni addig, míg el nem mondom valakinek azt a verset, amit édesapám hozott haza Krasznojarszkból, a fogságból. Gyóni Géza írta, tőle kapta egy cédulán. Gyóni apám hadnagya volt, együtt raboskodtak. Apám kincsként óvta, halála után sokáig őriztem a papirost, aztán valahogy elveszett a költözködéseim során. De megtanultam, tudom kívülről, mert ezt a verset mindenkinek ismernie kell:
Fogolytemetés Szibériában
Temetés van már ma zord Szibériába'!
Ugyan kit temetnek, ugyan ki lett árva?
Egy foglyot temetnek, egy magyar katonát,
Fáradt teste tovább nem bírta az igát.
Nem zúgnak harangok, nincsen puskalövés,
Fogoly katonának ilyen a temetés.
Csak egy pár hű bajtárs kíséri nagy búsan
Utolsó útjára búsan, szomorúan.
Mikor a hant zuhan, a koporsó dobban,
Mintha hallanánk a búcsúszót a sírban.
Az Isten áldjon meg, bajtársim, titeket,
Ha szép hazámba egykor visszatértek,
Mondjátok meg az édesanyámnak,
Hazatérését ne várja fiának.
Az a bús árva se várjon majd hiába.
Ott nyugszik a férje zord Szibériában.
Krasznojarszk
Ki tud róla?
Lediktálta: Barotányi Lászlóné Hornyák Márta
Lejegyezte: Csűrös Csilla