Főmenü:
Csüggedőknek való
Nem akartam hinni a fülemnek. Vagy a szememnek. Az írek visszafordíthatatlanul vesztésre állva futballoztak az Európa Bajnokság - már nem is tudom melyik - selejtező mérkőzésén, zöldbe öltözött-kifestett közönségük viszont cseppet sem magába roskadtan üldögélt a lelátón. Sőt! Harsány éneküktől visszhangzott az aréna, s a dal ereje, lendülete, éneklőinek vidám elszántsága még a televíziókészüléken keresztül figyelve is ellenállhatatlanul sodort magával. Nem ünneplés volt ez, nem is dacos- részeg gajdolás, sokkal inkább a "Veletek vagyunk jóban-rosszban!" üzenete fogalmazódott meg benne, a bizalom és a hit azokban, akik most, a focipályán a nemzetet képviselik.
A bizalom és a hit, hosszú távon, hosszú távra.
Megléte erőt ad még a pillanatnyi vereség, kudarc esetén is, hiszen van miért, van kiért, kikért fölállni, újrakezdeni. Hiánya viszont megsokszorozza a veszteség fájdalmát, elbizonytalanít, hitetlenné és erőtlenné tesz.
Hogyan is mondta az egri vár hős kapitánya? A vár ereje nem a kőben van, hanem a védők lelkében?!
Ezt keresem egyre az itthoniakban, e lelki erőt érzem megroppanni, lanyhulni, a kezdeti újjáépítő elszántságot mintha mindinkább s mind szélesebb körben felülírná a csüggedés, a kétely, a lemondó legyintés.
A fásult elfordulás. Mintha nem élni, csak túlélni akarnának egyre többen. Túlélni, de mit is?
Nem mi gondoltuk úgy, sokan, sokan, hogy próbáljunk egy másik utat, teremtsünk egy élhetőbb hazát magunknak? Nem mi, sokan, nagyon sokan mondogattuk egymásnak: tudjuk, milyen kínkeserves lesz egyszerre romokat takarítani s közben építkezni, s mindezt úgy, hogy mindeközben azért folyamatosan főzhessünk a konyhában, mosakodhassunk a fürdőszobában, és az ágyunkban tudjunk aludni éjjelente?!
Máris elvesztettük volna a hitünket, elszántságunkat, máris megvonnánk a bizalmat a romok fölé rendet álmodóktól? Mert kacskaringósabb az út a kelleténél, s olykor zsákutcába is torkollik, mert idegenek kővel hajigálnak meg útközben, mert aknák és útakadályok között haladunk, ráadásul gyakran köztünk vannak azok telepítői, mi több, újratelepítői is?
Mondta valaki, hogy könnyű meccs lesz? Mondta valaki, hogy ez eleve lejátszott mérkőzés? Nem. De azt se mondta senki, hogy csüggedten üljünk és nézzük, ha rosszul passzolnak a mieink, s csak rosszallón csóváljuk a fejünket, ha nem úgy megy minden, ahogyan vártuk, elvártuk, reméltük, ahogyan számítottuk! Elfeledtük volna, hogy hitünk, bizalmunk erőt adó buzdítással ér fel? Miközben, persze, küzdünk mi magunk is napról napra, mégsem élhetünk egyik naptól a másikig tartó jövőképpel...
Kisiskolás gyerekek fiatalon, gyors lefolyású betegségben elhunyt édesapjának temetésén voltam nemrégen. A fiúcska és a kislány szeppenten-zavartan, ijedt kíváncsisággal állt a frissen kihantolt sír mellett, nyugtalanul figyelve az eseményeket. A szertartás végeztével már nem is bírták anyjuk mellett: mint kiscsikók szaladoztak a sírok között, a játékba feledkezőn néha fel-felkacagva.
Jó volt őket látni a mégoly szomorú helyen és pillanatban is. Mert az élet él és élni akar.
Segítsünk neki. Segítsünk magunkon...
Csűrös Csilla