Főmenü:
Életünk menete
Nem tudok szabadulni a történetétől.
A brassói tanárétól, akinek életét egy videokazetta törte ketté. A felvétel a "kis magyar világ" idején készült: korabeli híradó- filmkockákon Horthy Miklós örömittas, harangzúgásos, virágesős, síró-nevető fogadtatása volt látható Észak-Erdély visszacsatolásakor. Egyik diákjától kapta, akit aztán - mert a Ceaucescu-világban bőven termett a besúgó - nem volt hajlandó megnevezni a rendőrségi vallatások során. Még akkor sem, ha nyolcévnyi - szamosújvári - börtön járt a "tiltott" képek nézegetéséért...
Kicsi fiát némán nézhette csak az évenkénti láthatások során, mert beszélni csupán románul volt szabad - az üvegablakon keresztül, az óvodáskorú legényke pedig még nem értett az állam nyelvén... A mellette kitartó asszonyának létért folytatott küzdelme legalább ily keserves volt, bár igaz, az ő megaláztatásai között nem szerepelt az agyba-főbe verés, amelyben férjének a börtönben oly gyakran része volt.
A román állam születésének ünnepét követő közkegyelem négy év után érte utol a tanár urat, kinek immáron nem volt maradása szülőföldjén: családjával együtt élt a "rendszerváltozás" kínálta, az anyaországba való áttelepülés lehetőségével. Hiheti bárki is, hogy könnyű volt az évtizednyi agymosás utáni anyaországba "románként" megérkezni? Amikor a hívó-fogadó rokon néhány hónap után útilaput kötött a megkapaszkodni próbáló kis család talpára, mely aztán egy szlovákok lakta pilisi faluban újfent "románként" lett közutálat tárgya kertépítő buzgalmáért, magának új hazát megkettőzött energiával teremteni próbáló igyekezetéért.
Végül a turulmadár szárnyainak óvó közelségében fekvő városka fogadta be őket, hogy sorsuk, létük immáron véglegesen az "otthonról hazafelé" ingázók elviselhető vagy épp elviselhetetlen "könnyűsége" legyen.
A tanár úr itt már nem riad fel éjjelenként, s nem kémleli az ablakból kilesvén, vajon ki akarja megfigyelni, besúgni őket, újra tud civilizáltan, késsel-villával enni, ahelyett hogy gyorsan és mohón behabzsolná az ételt, nehogy elvegye tőle valaki, de beszélni az átéltekről azóta sem tud, azóta sem akar...
Cseperedő fiával volt talán a legnehezebb szót értenie annyi, és oly fontos évnyi távollét után, kinek az oly vágyott testvérkéjét sem engedte megszületni a létfenntartásért folytatott, huszonnégyórás küzdelem. A fiú most menyasszonyt magának itthon nem talál, otthon még nem keres, de tudja már, hogy édesanyja főztjét és világlátását áhítja mindenkitől végérvényesen...
Az ő életük menete nem kér részvétet, nem kér együttérzést, nem is akar semmilyen módon a közbeszéd része lenni, hiszen életüket nem vette el az erőszak, csupán lélegzetvételüket, emberi élethez való jogukat semmisítette meg újra és újra.
És hallgatom ezernyi sorstársuk élettörténetét: kinek lánya menekült önmaga elől örök életében, a kamaszkori áttelepülés gyökereket kitépő voltát nem bírván elviselni, ki hazatelepült fia-unokája után szalad félévente, ha egészsége s pénztárcája engedi, ki hazavágyódását lírába öntve küzd az életben maradásért.
Szelídek, megértők, végtelenül szívósak és türelmesek. Nem szitkozódnak, nem átkozódnak, nem szidnak senkit és semmit életük ilyetén alakulásáért, istenközeli életükből fakadó mélységes hittel és alázattal fogadják a megpróbáltatásokat. Nem közülük kerülnek ki a türelmetlenek, az elégedetlenek, a változásokat indulattal ostorozók. Életük a megbékélés és az örökkön megújuló remény üzenete, a Hargita lábánál gyerekeskedő Levente barátom szavaival:
"Itthon vadvizek zúgnak a hegy felől,
Tavaszra nyújtóznak a fák,
Hó alatt zöldülő mohaágy,
De messze valahol nyílnak már a buja orgonák!"
Csűrös Csilla