Főmenü:
Úrjövet Kr.u. 2011.
A várakozásban már alig látszik az eredeti cél. Az apró lángot elnyomja a fényfüzér. Ráadásul az idén szinte utolérte a mindenszenteki koszorút az ádventi fénye. Karácsony ígérete Szent Andrást is bekebelezte. Annak az apostolnak az ünnepét, akit Márk evangéliuma szerint Jézus maga hívott követői közé, és aki aztán - hitet téve Isten fiának embereket megváltó kereszthalála mellett - maga is a szent jellé lett fán szenvedve dicsőült. A szentírás szavai szerint éppen Kr.u. 60-at írtunk, amikor nagy fényesség közepette az Úr magához emelte.
De hol van már őseink öröksége? A megtisztulás heteken át tartó készülődése? A lélek és a test fehérbe öltöztetése, a keresztelőre igyekvés folyamatának öröme? A krisztuskövetők hitének mindenki által megtapasztalható színvallása, a keresztény közösségek ünnepe?
Föllelhetőek ugyan még itt-ott a jelek, az emlékképek. A házszentelés, a díszített fa érintetlenségének Vízkeresztig szabott határideje, a karácsonyi ünnepkör január hatodikáig tartó teljessége.
De Advent, amibe november utolsó vasárnapján léptünk, az legtöbbünk számára már régen nem az egyházi év kezdete. Nem a liturgia templomi bemutatóinak újabb évadja, nem a szentírás történeteinek következetességgel sorolt egymásutánisága, hanem egyszerűen csak az árak által vezényelt pénzcsörgető, bankkártya-forgató, üzletről-üzletre, boltról-boltra űzetettek áruházi túrája. Pláza-canossája.
A világ szenved. Gazdasági kilátástalanságának foglya. Egyének, családok, közösségek egész nemzetek vállára nehezedik a kamatok súlya. A fizetési határidő már nem csak a mozgásunkat, a gondolkodásunkat, hanem a puszta lélegzetvételünket is bénítja. Roskadozunk. Úgy érezzük, hogy talpra állni sem leszünk képesek, soha többé. Talajt vesztettünk.
Feltápászkodásunkhoz támasztékot keresünk. Legalább talpalatnyit.
Pedig csak a tekintetünket kellene fölemelnünk, hogy újra megpillanthassuk a régi jelet.
Csűrös Csilla