Főmenü:
Türelem…?
Valami véget ért. Valami elkezdődött. Mert véget úgy ért, hogy elkezdődhessék. Hogy folytatódjék. Fél év kőkemény küzdelme tán megteremtette rá a lehetőséget. Hogy rangunk és tekintélyünk legyen a világban. Hogy elismerjenek. Elismerjék azt, amit tettünk, amit teszünk, amit tudunk, merünk és akarunk. Ha nehéz is. Nekik tudomásul venniük, nekünk végigcsinálnunk. De talán most jó úton járunk, még ha néha nehéz is elhinni.
Mert közben azért, látjuk, zajlik az új honfoglalás. A futni kezdő szekérre egyre többen és többen szeretnének felkapaszkodni, s teszik is, sikerrel. Az újbuzgók, akik aztán megmondó emberek lesznek. Méghozzá sokszor azok helyett, akik a kátyúba ragadt szekeret nem hagyták cserben. Sőt, húzták, vonták, tolták, taszították, küzdöttek nap mint nap - és lám, most jöttek az újak, akik hangosabbak, erősebbek, erőszakosak és tévedhetetlenek. Akiket nem feltétlenül a szívük, hanem leginkább csupán az eszük hajt előre. No, és az ambícióik.
Akad kivétel is, persze. Nem is egy. Mégis, de sok a keserű arc, a helyét kereső vagy épp most elveszítő, a helyét még mindig nem lelő, a magányosan félre álló, a csakazértis hitét mára elveszítő!
Törvényszerű talán, hogy jön egy, jön az új generáció, mégis, a mód fájdalmas kissé. Fájdalmas tudomásul venni, hogy számukra az érzelem gyakran csak érzelgősséget jelent, hogy céltudatos racionalizmusuk, (ön)érdekérvényesítő képességük felülírja az emberi kapcsolatok esetlegességét. Hogy nem kérnek, hanem kijelentenek, hogy nem megköszönnek, csak biccentenek. Odabólintanak, és továbbállnak, mert már a soron következő feladat jár a fejükben. Nem lelkiznek, nem töprengenek visszamenőleg semmin, övék a jövő. És a jelen is lassan. Nehezen viselik, le is mosolyogják az idősebbek ráérősebb, meditálóbb - olykor patetikusnak is vélt - eszmék vezérelte stílusát. Közösség iránti vágyát.
Itt az új generáció. Együtt kell élnünk.
De azért nem kell mindent szó nélkül tudomásul vennünk? Aki annak idején tolt-vonta kátyúba ragadt szekerünket, annak most nem kell feltétlenül a bakra ülnie, de az talán mégsem járja, hogy ott maradjon az út szélén, egyedül!
Most, hogy az uniós elnökséggel hivatalosan véget értek nemzetközi feladataink, erre is odafigyelhetnénk, miként arra is, fölösleges nyegléskedéssel, végig nem gondolt gondolattal, hatalmi harcokkal ne ártsunk önmagunknak! Sem a kettős mércével, ami az eddigi ügyeskedőket menti fel.
Az ittasan, drogosan vezető színészért fogalmazott petíció az ép erkölcsi érzékkel épp úgy szemben áll, mint az eddig hazai utakon szlovák, német rendszámmal közlekedő autósok "megjutalmazása" akkor, ha hajlandók időben magyar rendszámra váltani...
Nincs baj. Építkezünk. Vitatkozunk. S ha odafigyelünk, nem is lesz baj. Ne is legyen!
Csűrös Csilla