Főmenü:
Csöndre vágyón
Divatos napszemüvegben, ballonkabátban, ajkán a győztesek fölényes, a veszteseket kigúnyoló mosolyával robban a színpadra Tartuffe, s ujjának csettintésével zavarja le a színpadról a megcsalatott, becsapott Orgont és megsemmisülten hallgató családtagjait. Tartuffé a pénz, a hatalom és a dicsőség. Most és mindörökké! - üzeni a gimnáziumi diákszínjátszókör előadása, melynek érettségire készülő rendezője a főszerepet is eljátszva nyomatékosította maga és kortársai véleményét korunkról.
Moliére sem sokra becsülte a cinikus álszenteket, de a márciusi ifjak kései utódainak színdarabbá formált kritikája mégis fájdalmasabb. Hiszen a hit, a tűz, az idealista remények és elszánások remélt nemzedéke mond ilyen lesújtó ítéletet a korról, melyben élnie adatott. A generációról, rólunk, mely felnevelte őt.
Ami mégis reményre jogosít, az az ifjonti lelkesedés és indulat, amivel mondandójukat megfogalmazzák. Amiben a kritika mellett - hadd higgyem, hadd érezzem így! - ott a változtatni akarás elszántsága, a leleplezés indulata is. Az elítélés mellett tán ott a jobbító szándék is az elénk tartott görbetükörben. Most így van, de nem muszáj mindörökké így maradnia! - talán ez is benne van a színpad kiürítése után magára maradó Tartuffe cigarettára gyújtó mozdulatában, mélázó üldögélésében.
Tizen-huszonéves, újságírójelölt tanítványaim magyar irodalomról, magyar történelemről, egyáltalán: irodalomról, történelemről, kultúráról való ismeretei enyhén szólva is hiányosak. Javukra a nyitottság, az érdeklődés, alkalmasint a tudásvágy írható -bár eszeveszett szorgalommal mindez azért nemigen párosul... Mindenesetre érdekes volt hallani véleményüket Faludy György élete kapcsán arról, vajon jogos-e, szabad-e, illik-e elhagyni a szülőhazát, másutt keresnie az egyénnek boldogulását. Véleményük szerint - már aki véleményt akart formálni egyáltalán - csak a külföldön elért, itthon meg nem valósítható teljesítmény igazolhatja visszamenőleg a külhonba indulókat, egyébként igenis, élni és boldogulni kinek-kinek ott kell, ahová született, együtt azokkal, akiket nemzettársainak nevez. És ez a vélekedés - jó hír!
Miként az a kíváncsiság is, mellyel általuk meg nem élt közelmúltunkat firtatják, hiteles információkra vágyva, a történtek okait és következményeit megérteni akarván. Vágni lehet a csöndet, amikor arról beszélek, a családi legendáriumok milyen titkokat őrizhetnek, legyen szó Trianonról vagy a Don-kanyarban elpusztult második magyar hadseregről, '56-ról vagy a "felszabadító" szovjet hadsereg dúlásairól. Szomjazzák a személyes érintettség üzeneteit, és fogékonyak a nemzet sorsáról szóló történetekre.
Talán csöndre, több csöndre, magunkba forduló elmélyedésre lenne szükségünk - gondolom a böjti időszak befelé figyelő napjaiban.
"Jaj, csönd? Az borzasztó lenne!"- mondja a kis bolt pénztárosa ellentmondást nem tűrően, amikor arról faggatom, miért muszáj ilyen agymosó hangerővel szólnia az egyik legbugyutább, legprovokatívabban értékellenes kereskedelmi rádió reggeli műsorának az üzletben. Hiszen ennél a csend sokkal jobb lenne!
Csöndes elmélyülés és türelmes várakozás - mintha ez hiányozna leginkább böjtös, húsvétváró hétköznapjainkból...
Csűrös Csilla