Főmenü:
Üzenet - haza
Elvásik a veres csillag. Wass Albertnek ezt a könyvét kaptam karácsonyi ajándékul. Benne az ajánlás: ne csak a veres csillag tűnjön el, hanem vele együtt szívemből is a türelmetlenség, a keserűség.
Ezt kívánja, ezt szeretné kicsi középsőm, a tizenötéves, a világra és környezetére érzékenyen figyelő kamaszlány.
Ezt szeretném én is. Ezt kívánjuk mi is, mindannyian, meg- és túlélők. Szívünket úgy mérgezték évtizedeken át a - még mára sem teljesen elvásott - veres csillag sugarai, hogy már-már észre se vettük, megszoktuk, akár a szabadsághiányos levegőt, az örökös, kívülről diktált megfelelési kényszert avagy az elvárásokkal való szembeszegülés okozta lelki sebeket. Kicsiny megalkuvások, apró engedmények, szemhunyások, elhamvadó nekibuzdulások - élni kellett.
És élni kell, ám immáron azzal a hittel, azzal a tudattal, hogy eljött a számadás ideje. Nem másnak, csakis önmagunknak tartozunk elszámolással: hol tévesztettünk utat? Hol mikor és miért hittünk "könnyű szóknak, fizetett pártfogóknak", mikor gabalyodtunk bele végérvényesen a hazugságok sűrű hálójába, hol és mikor legyintettünk lemondón, mondván, fölösleges és értelmetlen minden tiltakozás?! Mikor adtuk föl először? És most föladjuk-e ismét?
Mielőtt elkezdenénk. Mielőtt újrakezdenénk. "Dúlt hitek" és megcsúfolt remények romjain. Mert márciusban ez a mi népünk mindig újrakezdeni akar. A kikelettel érkező lendület erejével és elszántságával. És a hittel, hogy lehetséges. Még minden lehet. Csak emeljük fel a fejünket és a szívünket is végre! Méltó és igazságos, illő és üdvös életre vágyunk mi, mindannyian. Hát, tegyünk is érte! Tegyünk először magunkban, magunkért -így tehetjük a legtöbbet egymásért is. Mert egymás nélkül nem megy. Most sem. Ahogyan 162 évvel ezelőtt, ahogyan 54 évvel ezelőtt sem volt ez másként. Ahogyan akkor is a saját erőbe vetett hit és a jó ügyet szolgáló elszántság fűtötte a jobbítani, a változtatni akaró lelkesedést. Az elemi szabadságvágy és saját ügyeink kézbevétele. No, és a hazaszeretet. Ez volt a közös nevező. Mégpedig olyan természetesen, ahogyan lélegzik az ember. A röghöz kötött. A szülőföldjéhez ragaszkodó. Az ott boldogulni akaró. A boldogulni ott akaró.
Ezért harcoltak ők, 1848-49 hősei és névtelenjei, ezért áldoztak oly sokan vért, értéket, házat és családot - hogy a haza megmaradjon! Végiggondolták ezt, vagy csak tették, amit szívük és ösztönük diktált - ki tudja? De ezt kell most tennünk nekünk is, ha vérrel nem is, de verítékkel, magabízó hittel, elszánt akarással - a vérszívók ellen. Türelmesen. A haza szeretetével. Szívünkre hallgassunk hát, és az ösztöneinkre. Azok - tán még így, sokféle lármától és eszmétől megzavartan is - nem tévednek. Csak figyeljünk. És hallgassunk. Ne az igazságtevők szerepében pózolókra, ne a múltat átfestőkre, csakis magunkra és az ösztöneinkre. És arra, aki tőlünk munkát kér, nekünk munkát ígér. Mert a mi honvédő, honmentő harcunk az a munka lesz, mellyel újjá kell építenünk a hazánkat. S benne önmagunkat.
Wass Albert székely hőse hazai földbe bónyált gyökerű parányi fácskát vitt magával a Duna-delta kényszermunka-táborába. Minket még nem űztek el a szülőföldünkről, ideje hát, hogy visszafoglaljuk végre. Végleg. És a dicsőséges tavaszi hadjáratot ne kövesse fél év múltán a világosi fegyverletétel!
Higgyünk magunkban, higgyünk magunknak és higgyünk Wass Albertnek, mert előbb-utóbb "elvásik a veres csillag". Végleg.
Csűrös Csilla