Főmenü:
"Szélfútta levél a világ.
De hol az ág? De ki az ág?"
Efféle, akár a Zelk Zoltánéhoz hasonló tűnődések ideje is az adventi befelé forduló várakozásé, amikor a mind rohamosabban sötétedő világban mind jobban várjuk, keressük, áhítjuk a fényt, a melegséget.
És folytathatnám akár Tamási Áront segítségül híva: "Miénk a fény, amit lelkünkbe fogadunk, s a föld, amelyen élünk és meghalunk."
De évek óta visszhangoznak bennem Jakab apostol levelének szavai is: "Mi haszna, atyámfiai, ha valaki azt mondja, hogy hite van, cselekedetei pedig nincsenek? Avagy megtarthatja-é őt a hit? Azonképpen a hit is, ha cselekedetei nincsenek, megholt ő magában!"
Igen, kapaszkodókat keresek. Szavakat, üzeneteket, melyek élni, hinni és tenni segítenek e didergős és sötét világban, ahol alig pislákol már a Hit-Remény-Szeretet mécseslángja, amelyben a hazugság, a gyűlölet és az erőszak ül tort, és ahol mégis-mégis élni kell és élni érdemes!
A titokzatos őzbak. Ez volt édesapám legkedvesebb novellája Wass Alberttől. Az élet úgy hozta, hogy már felnőttfejjel, első kislányom születésekor olvastam olyan töprengéssel, ahogyan a szibériai hadifogságot megjárt, hajdani ludovikásként pályamódosításra kényszerült - akkoron már - nagyapa olvashatta, érthette a titokzatos őzbak üzenetét.
Az erdei vadászaton gyermekként megpillantott fenséges, büszke és valószínűtlenül gyönyörű őzbak, melynek fel-felbukkanása és eltűnése között kettéhasadt a világ, véresen hullott porba a magyar zászló, és elárvult az örökkön ezt az őzbakot, a végső nagy célt és igazságot űző ember. A vadász, aki a gyönyörű és hatalmas őzbak elejtésekor érzett csak rá életünk nagy tévedésére:
"Mert mindannyian járjuk az élet bozótját, büszke és titokzatos őzbakokat keresve, és mikor leterítjük, kisül, hogy nem az igazi. Egymás után zsákmányolva tévedéseinket, tán jobb lenne és szebb a világ, ha naponta leülnénk és elsiratnánk tévedéseinket."
Ehhez van most kedvem. Sírni, siratni, elsiratni - hogy aztán újult erővel, csakazértis-hittel, muszáj-reménnyel emeljem föl a porba hullott zászlót, s küzdhessek tovább.
Az anyaméhig hátráltunk immáron, nincs tovább! - hallom Döbrentei Kornél jobbító indulattól fűtött szenvedélyű hangját, és keservesen reménykedve vallom Reményik Sándor 1924-ben fogalmazott versének igazságát:
"Keserű szívvel bizony mondom néktek,
Ti csonka-magyarok:
Az ország szíve, Magyarország szíve
Ma már a végeken dobog...
Nem halljátok, mit üzennek a Végek?
Párttalanul, politikátlanul,
Reménytelenül is a mienk - a lélek!"
S Nagy Gáspárral, Félelmen túli hittel hiszem:
"Aki a félelmen túli tartomány
Dalokra elszánt kölyke
Jól tudja, miért e földi ágy,
S miért a csillagok fölötte."
Mert hiszen születésnapot ünnepelünk. A kisded, a betlehemi hercegecske eljövetelét. Aki átérzi ennek örömét, az nincsen egyedül akkor sem, ha magányosan éri az idei Szenteste. Aki képes ez örömhírből erőt meríteni háborgó lelke megnyugtatására, annak, hiszem, jut a derűből, a meghittség melegéből ezen az estén - még akkor is, ha egyébként a fájdalmak országútját járja.
Aki egy szál gyertya picinyke, imbolygó lángjában is meglátja a fényesség ígéretét, aki átérzi a születés misztériumát, az tudja-érzi azt is, két évezrednyi történelem köti össze embertársaival a keresztény Európában. Mert a néplélek Krisztus születése óta éli és élvezi, teremti újra és újra e csodát, fogalmazza dalban, versben és ezerféle műalkotásban ezerféleképpen a Kyrie, kírie kisdedecske bibliai üzenetét - és e nép része, lelke vagyok magam is...
Lelkem Máté apostol útmutatását keresi: "Mindazt, amit szeretnétek, hogy megtegyenek nektek az emberek, tegyétek meg ti is nekik!"
Így próbálom jobbá, emberibbé és örömtelibbé varázsolni a hétköznapokat, hogy majdan ünnepelhessem Tamási Áron igazát:
"... a hegyi patak eléri a tengert, és az igaz szándék a győzedelmet."
Csűrös Csilla