Főmenü:
Hitvalló szavaim
Barta József 32 éves őrmester, Bencze Farkas 19 éves mészáros, Gábel Mátyás 61 éves bányamester, Koczó György 40 éves szabó, Márkus János 19 éves segédtanító, Nagy György 22 éves földműves, Szikszay János 50 éves református lelkész - ők is a szabadságharc vértanúi. És még további 122 kivégzett áldozat, százával a bebörtönzöttek, ezrével az elüldözöttek, százezrével a tört életűek.
A megtorlás lajstroma - az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc leverése után. Osztrák levéltári adatok igazolják, Haynau után Ferenc József volt a legkegyetlenebb bosszúálló. Rendre ő utasította az olykor már az enyhítés, a kegyelem gyakorlása felé hajló kormányt a legszigorúbb ítéletre. Az a Ferenc József, kinek képe vénségére már Kossuth apánké mellett függött a legtöbb magyar házában.
Félelmetes a párhuzam! Akárha '56 áldozatait sorolnánk, akárha Kádár Jánosról szólna a pályakép. A néplélek rezdülései évszázadról évszázadra...
Dübörögtek a nevek 20 évvel ezelőtt, a Hősök terén, mint koporsóra hulló rögök. Kopjafaerdő, lélekharang, emlékkő az Újköztemető 1956 áldozatainak hamvait őrző parcelláiban. Eddig terjed? Meddig terjed, meddig tart egy nemzet emlékezete? Miféle titkos genetikai kódok tudják átadni 12 gyötrelmesen gyönyörű nap élményét, érzéseit, vágyait és beteljesüléseit, katarzisát és pokoljárását generációról generációra? Át tudják adni, átadható mindez egyáltalán? Elegendő-e a néplélek kollektív emlékezete, a zsigerekben őrzött érzelmek, indulatok - avagy kell az értő, higgadt elemzés is, az értékelő, az át-és újraértékelő utókor véleménye?
Az én '56-om a családi legendárium suttogva elmondott történeteiből, emlékezők titkon olvasott szavaiból született, később fényképekből és mozgóképekből is épült tovább.
1956 fénylő arcai-t Nagy Gáspár versei és Kiss Iván rajzai költöztették végleg a szívembe - ama iszonyattá alázott 50. évfordulóra készülődőn...
Elnézem a megörökített pillanatok eufóriás boldogságot, égre kacagó elszántságot, összekapaszkodó hitet sugalló-sugárzó arcait, aztán a kemény elszántságot, a halált is vállalók tiszta tekintetét - és érzem, köztük vagyok, léptem, szívem velük dobban - a felhorgadó remény mámorában és leverettetés kínjai közepette. Fülemben cseng, szívemben visszhangot ver Nagy Gáspár rekedtes hangja, '56 emlékének legtisztalelkűbb, legkonokabb hirdetője, megvallója:
"És a kereszt hirdette: valóban győztek,
Hiszen emlékük maradt a legerősebb!
Romolhatatlan arcuk, mint a márvány,
Isten elé tett memorandum: fényes kiáltvány!"
E hitbe kapaszkodom, és Wittner Mária muszáj-herkulesi küzdelmébe, és Mansfeld Péter dacos elszántságába, és a megrendülésbe Balaskó Jenő láttán, aki - emlékeit felidézve - az asztalra borulva zokogott 50 év múltán is.
A névtelenekbe kapaszkodom, akik túlélték, és tűrtek, és vártak, és mécsest gyújtottak némán - és nem feledtek!
Az anyaföldbe kapaszkodom, a hazába, mely megtart, fölemel és reményt ad a legreménytelenebb pillanatokban is.
Azokba kapaszkodom, kiknek hitéből táplálkozva magam is hitet sugározhatok, kiknek erejétől magam is újra és újra erőre kapok.
Hogy talpra állhassunk végre! Hogy szerethessük, becsülhessük és megbecsülhessük magunkat végre! Hogy termőre fordulhasson végre 1956 fájó, eltiport és mégis újrasarjadó üzenete, küzdelme, vágya.
Vagy ahogyan a szelíd szavú, gyémántragyogású Nagy Gáspár fogalmazott könyvüket ajánlón:
"...nagy szeretettel, jó emlékül ajánlom ezt a képeskönyvet; tán kitetszik lapjairól, milyen is volt az "emelkedő nemzet". "
Hiszen ma is élnek köztünk bányamesterek, mészárosok, tanítók, szabók, földművesek, őrmesterek és református lelkészek...
Csűrös Csilla