Főmenü:
Ima októberben
Szivarfüstje még ott gomolygott a levegőben, amikor megszólalt: "Vigyázzon, nehogy összeborzolja a szakállamat!"
A hóhér bólintott, és a nyakára igazította a hurkot. Eközben végigdördült Damjanich mély hangja a csendes, párás aradi rét fölött: "Éljen a haza!" A holt bajtárs súlyosan lecsüngő kezét az előtte féltérdre eső Vécsey Károly gróf csókolta meg.
Ő volt az utolsó kivégzendő. Ő volt az utolsó abban a - az ugyancsak a bitófa alá lépő gróf Poeltenberg Ernő megfogalmazása szerinti - "szép kis deputációban, mely az Úristenhez megy a magyarok ügyét képviselni." A négy, kegyelemből golyó általi halálra ítélt honvédtiszt addigra már odafönt emelt szót a sokat szenvedett szegény magyar hazáért, az igaz ügyért, melyért életüket adták - félelem nélkül.
Tizenhármuk nevét, az október 6-án az aradi vár udvarán főbe lőtt avagy az új-aradi kaszálón felakasztott katonákét, s a tizennegyedikként Pesten kivégzett gróf Batthyány Lajos miniszterelnökét még őrzi az utókor kegyelete és emlékezete. Az 1849. októbere és 1950. januárja között halálra ítélt száznál is több áldozatét, a meghurcolt, elüldözött, megtört életűek nevét már nem őrzi az amúgy is könnyen feledő, nálunk évtizedeken át ráadásul emlékezetkiesésre is ítélt nemzeti emlékezet.
"Szegény hazám,... verje meg az Isten a hóhérait! Rajtunk bosszút állhatnak, de az igazságon soha. Gyilkosok ítélkeztek felettünk." Kiss Ernő, Aulich Lajos búcsúszavai ezek az már a sors, pontosabban a magyar történelem tragikus fintora, hogy 107 évvel később, egy újabb levert szabadságharc kivégzettjei is mondhatták volna akár ezeket a szavakat.
Emlékszem a diákkori cinkos összenézésekre, amikor október 6-án egy-egy jóérzésű tanár a nemzeti gyásznap felemlítésével kezdte az utána teljesen szokványosan folytatódó földrajz avagy biológiaórát.
Emlékszem a megrendülésre, mely a történtekkel és a szereplőkkel ismerkedve, naplóikat forgatva ért - s melyet ma is érzek a hitvestől, gyermekektől, barátoktól búcsúzó, nevük tisztességéért, becsületéért aggódó, emelkedett és mégis oly hétköznapian emberi hangú búcsúlevelek olvasásakor.
Pátosz és irónia, ugye, milyen magától értetődően fonódott össze a vörös sipkásait is e bölcs derűvel és határozottsággal vezérlő, az akasztófa alá törött lábbal érkező Damjanich szavaiban? Talán ez, ez is megfogta az akkor még magunk sem igazán tudta, mennyire hamis és üres lózungokon, rendszerdicsőítő frázisokon nevelődő kiskamasz lelkünket. Vagy egyszerűen a tiszta és őszinte érzelmek, az emberi tisztesség és hitelesség, a nyíltan megvallott honszeretet és e hazáért vállalt életáldozat bírt máig ható erővel? Magam sem tudom. S bár leírtam, kérdőjelezném máris a mai generációk életében és számára ezt a bizonyos "máig ható"-t!
Hiszen - vélem tán túl borúlátón - bár őrizték sokan, mégis alig-alig pislog mára az emlékezet őrlángja e Big Brother-nemzedék tagjaiban. S tán az idősebbek is belekeseredtek már az oly sokszor meggyalázott tisztaságba és őszinteségbe vetett hit őrzésébe.
A hazug közhelyek rituáléjába.
A pátosztalan cinizmus, avagy a képmutatóan hamis pátosszal keveredő rideg haszonelvűség világában, a gátlástalanság korában meddig loboghat, s mennyit világíthat a valahai nemzeti gyásznapon meggyújtott mécses parányi lángja? Meggyújtjuk-e még egyáltalán? Az okos, csöndes, hitvalló szó talál-e értő szívre, befogadó lélekre? Meddig él, mennyit ér a nemzet emlékezete 2009. október 6-án?
Fohászkodjunk hát, a csatamezőkön szabadszájúságáról ismert Damjanich János 1949. október 6-ának hajnalán íródott imájával:
"Oltalmazd, Mindenható, az én szerencsétlen hazámat a további vésztől... Áldd meg Aradot, és áldd meg a veszedelembe jutott szegény magyar hazánkat... Ámen."
Csűrös Csilla