Főmenü:
Óvatos reménnyel
Volt már parádénk - berlini módra, volt már plázsunk - hamisítatlan mű-párizsi, volt egyszer, aztán még egyszer pontonhidunk is a Dunán - hol ázsiai, hol európai szabvány szerint. Vannak kátyús útjaink - amilyenek már Romániában sem, szmogos levegőnk - Bangkokra figyelve, van terjedő mélyszegénység vidéken, és van piszkos, szemetes, lepusztuló és szanaszét bontott fővárosunk - immáron huszadik éve.
És vannak igazi, saját titkosügynökeink, akik a hazugság káros mivoltáról elmélkedve intenek-intettek őszinteségre és tisztességre, van adóelkerülő bankelnökünk, aki elvonni és adóztatni akar, vannak cinikus politikusaink, kiknek arcáról a medárdi eső és a jégverés sem tudta lemosni a mániákus hatalomvágyat.
Fütyül és tapsol a közönség: hét éve pörög a körhinta, nincs megállás, nincs kiszállás, hölgyeim és uraim, a Magyarország nevű vándorcirkusz nonstop üzemel! Csak tessék, tessék, még lehet, még mindig sok mindent lehet eladni-megvenni, ügyes üzletembert-politikust egyszerre alakítani, rablás közben segítségért kiáltani, avagy rablóként a pandúrt elcsapatni!
Lehet növekvő nyugdíjat, munkahelymegőrzést, vállalkozás-támogatást ígérni, és lehet az ígéretet újraértelmezni, lehet mindent elvenni és valami kicsit visszaadni, lehet sikert vizionálni és sikereinkre irigykedő Európát.
Vagy csak lehetett? 2009. június 7-éig? Lehet, hogy a közönség zöme új, európaibb előadásra vágyik, új szereplőkkel, új forgatókönyvvel?
Lehet még gyűlölködni, lejáratni, lehet minden történés, minden nem tetsző vélemény mögé fasizmust vizionálni? Vagy most lehet csak igazán? Nekik, az örökös megmondó embereknek, a hatalomba tíz körmükkel kapaszkodóknak úgy kell ez, mint egy falat kenyér. A mi falat kenyerünk mellé... Vajon marad-e közönségük hozzá? Vajon nem az ellenkező hatást érik-e el? S vajon, ha a közönség ellenkezése indulatba csap át, jó lesz-e az valakinek egyáltalán?
Mert a Magyarország fedőnevű vándorcirkuszban eleddig leginkább hallgatni lehetett. Áhítattal vagy undorral. Meg nézni. Őket. A fejükön átbukfencezőket, az illuzionistákat, a késdobálókat. És egyetérteni is lehetett. Tapsolni nem volt szükséges, csak kéretett nem kiszállni a körhintából, csak tűrni az émelygést, a megalázást, a kifosztást, a szemfényvesztést. Európa közepén...
Eddig.
Meddig még?
Lassul a körhinta. Kikászálódhatnánk végre!
Csűrös Csilla