Főmenü:
Isten tenyerén
Nagyon szereti a családját, nagyon szereti a tanítványait. Nagyon szereti a hazáját. Szívügye az elcsatolt nemzetrészek magyarságának sorsa - volt kormánytisztviselőként és örökös pedagógusként. Töttössy Istvánné dr. mindig a jövőt építi, most a Fasori Evangélikus Gimnázium magyar-történelem szakos tanáraként, konok következetességgel ragaszkodva véleményéhez, elveihez.
- Elhivatottság, családi indíttatás? Mi vitte erre a pályára?
- Ötödikes koromban szerettette meg velem az én nagyszerű magyar-történelem szakos tanárom ezt a két tárgyat, ami összekapcsolódott valami érdekes emberszeretettel is.
Vértestarjáni sváb parasztcsaládból származó, első generációs városi szakmunkás cipészmester édesapám, eszéki lecsúszott dzsentri családból való édesanyám öröksége inkább a kiváló emberi tartás, mintsem a pedagógusi véna. Találkozásuk cáfolta Kollonits érsek álmát, miszerint a sváb betelepedettekkel és a majdani vegyes házasságokkal lecsendesíthető a magyarság. Én apám szívós természetét, anyám lobbanékonyságát örököltem. Ők mindketten ezer szállal kötődtek szülőföldjükhöz, és mindkettőjük szülőföldje - Magyarország.
- Vérében, génjeiben a Monarchia!
- Nem a Monarchia, azt nem szeretném. Materialista alapról közelítve az egy virágzó és nagyszerű korszak volt, de ha a lelki elnyomorodás és a jellemtorzulás felől közelítem, akkor a kiegyezés éppen olyan szükségszerű csapás volt, mint a Rákóczi szabadságharc után a szatmári kompromisszumos béke!
- Mit tesz mindehhez hozzá a magyar tanár?
- Azt, hogy Magyarország irodalma 1526-ban sajátos útra lépett. Az irodalomnak kell hordoznia mindmáig azokat a terheket, amelyek nem jutottak osztályrészül a tőlünk nyugatra élőknek, és amelyek a tőlünk keletre élőknél is másként jelentkeznek. Az irodalomnak nálunk mindig is volt politikai szerepe. Sokkal szebben mondhatnám Madáchcsal, aki szerint a magyar irodalomnak van egy különleges hivatása, és ezt az Ember tragédiája tükrözi legjobban!
- Hány gyereknek mondta mindezt el hosszas pályafutása során?
-Több száznak bizonyosan. Volt ugyan egy kis kitérő az életemben, de lélekben akkor sem szakadtam el a tanítástól, mert a minisztériumban, a határon túli kérdésekkel foglalkozva is létfontosságúnak tartottam az anyanyelvi oktatás kérdését, a magyar lelki közösség éltetését.
- Nem könnyű időszakban tanított ezzel a szemlélettel. Soha nem érte retorzió?
- Régen talán úgy fogalmaztam volna, mindig szerencsém volt. Ma már azt mondom: engem a jó Isten mindig a tenyerén hordott. Apám mindig azt mondta, hogy én hoztam haza a frontról, mert '43-ban, a doni katasztrófa idején születtem, és ő tudta, nem halhat meg a hóban, hiszen engem fel kell nevelnie. Szerencsém volt abban is, hogy 1956-ot a külső Üllői úton lakva éltem át. A saját szememmel láttam az orosz tankok bevonulását. Később mondhattak nekem bármit '56-ról, tudtam, hogy nem igaz.
.
A jó Isten mindig vigyázott rám. Isteni kegyelem volt az is, hogy bekerülhettem a főváros egyik legjobb gimnáziumába, az Abonyi utcaiba, ahol olyan tanárok tanítottak, akikre csak tisztelettel, szeretettel tudok visszagondolni. Nagyon szigorúak, de nagyon jó tanárok voltak, egyéniségek. Volt egy csodálatos énektanárunk, aki - bár akkor nem értettük, miért - azzal gyötört minket, hogy a Kárpát-medence magunk készítette térképére be kellett írnunk a tanult népdalokat. Darabjaira szakadt már ez a térkép, de ma is őrzöm.
Azóta is szeretem a vaktérképet, nem is történelem órán, hanem a látásmód miatt. Megtanultam a sorok közt olvasni. Sokat kaptam, amit megpróbálok a tanítványaimnak átadni.
A tanítás, szerintem, művészmunka. Az a különbség a szobrász és a pedagógus között, hogy mi nem holt anyaggal dolgozunk. A szobrász kalapácsának nyoma megmarad, mi sokszor Kőmíves Kelemenként azzal szembesülünk, hogy amit estig építettünk, másnapra leomlik... Aztán mégiscsak épül rá egy kicsi, és amikor majd a gyerek felnőve választani próbál jó és rossz között, vagy legalább a legkisebb rosszat megtalálni, akkor kiderül, hogy nem volt a munkánk hiábavaló!
Sok nehézség ért az életben, nagy nehezen vettek fel az egyetemre, ahol aztán édesapám betegsége miatt esti tagozatra kellett váltanom. Voltam irattáros, bedolgoztam egy ktsz-be, szalmaszatyrokat horgoltam. Túléltem: kicsit fájt tőle a kezem, kicsit megerősödött...
Aztán jött a nagyszerű házasságom, kaptam egy csodálatos férjet, aki ludovikás katonatiszt múltja, kitelepítése, segédmunkási létbe kényszerítése ellenére sem volt hajlandó elhagyni ezt az országot. Szóval mindig jó dolgom volt. Nem anyagilag, pénzem soha nem volt sok, ma sincs, de mindig szeretettel voltam körülvéve, és talán megtanultam tovább is adni ezt a szeretetet. Manapság a gyerekeink érzelmi nevelése a legelhanyagoltabb, pedig csak érzelemmel lehet őket hazaszeretetre nevelni, példákkal, észrevétlenül! Nagyon fontos számomra, hogy a kommunizmus áldozatainak is van emléknapjuk...
Mindig a tisztaság volt a vezérlő elvem, minden értelemben. Mert lám, nyelvtan órán tudom hasznosítani a mondást a mosogatásról: Este öröm, reggel köröm! "Lányok - szoktam kérdezni - tudják, hogy ez mit jelent? Azért jó elmosogatni este, mert tiszta konyhába reggel öröm kimenni. Na, akkor írják le, és elemezzük!"
Sok kedves tanítványra emlékezem: van olyan, aki azzal tisztelt meg, hogy érettségi után két évvel megkért, legyek a bérmakeresztanyja, egy másik meghívott az esküvőjére tanúnak, vagy a gyereke keresztelőjére, van olyan, aki mindig felhív, ír, ha öröme, ha bánata van. Büszke vagyok arra is, aki egy közgazdasági szakközépiskolában - mert ott is tanítottam - úgy meg tudta tanulni ezt a két tárgyat, hogy magyar szakon tanult tovább az egyetemen.
- Úgy hiszem, hogy miközben az értelem, a ráció nagyon fontos az életében, az érzelmek is nagy jelentőségűek!
- Úgy gondolom, az emberben három isteni szikra van. Megint csak Madáchhoz tudok visszatérni, akinél Gábriel megdicséri az Urat, mert időt és teret mért ki, Mihály a teremtő erőt, Rafael az érzést dicséri. E három összetevő az emberben az értelem, az ösztön és az érzelem. Ezt a hármat kell felnőtt korára összhangba hozni. Ám azért valamelyik biztosan domináns marad, amit a másik kettőnek kell elfojtani. Bennem az érzelem nagyon erős, ami sokszor a hátrányomra válik, hiszen hiába tudom, hogy vannak helyzetek, amikor csendben kellene maradni, azt veszem észre, hogy mondom a magamét. Sokszor mentem már fejjel a falnak! Hogy ennek mégsem lett soha komoly következménye, azt talán annak tulajdonítom, hogy soha nem volt bennem gonosz, bosszúálló érzelem. A magyar történelem két csodálatos eseményét is ezért tartom kiemelkedően fontosnak.
Az egyik 1848. Nem március 15., bár a vértelen forradalom is gyönyörű volt! Ám igazán nagy dolognak azt tartom, hogy a magyar uralkodó osztály képes volt oda eljutni, hogy embert látott a jobbágyban, és képes volt a saját kiváltságait felszámolni, megosztani másokkal, és ezzel egy vérontást megakadályozni. Azt, hogy Magyarországon a nemesi alkotmányból 1848 április 11-én polgári alkotmány lett, ráadásul éppen 31 törvénycikkel, mint ahány az Aranybullában volt. Én ezt sem tartom véletlennek!
Gyönyörű az is, hogy egy gróf Batthyány Lajos nem szökött meg a börtönből, hiába könyörögtek neki. Azt mondta: ha szököm, bűnös vagyok - nem szököm! Én ennél szebb dolgot nem ismerek. És hasonlót láttam a történelem folyamán akkor is, amikor egy hatalomra jutott csoport tagjai képesek voltak arra, hogy szelídítették a hatalmat, és bizonyos tagjai képesek voltak a hatalomtól meg is válni. Megakadályozni azt, hogy véres fordulattal következzék be 1990. Én ezt érdemnek tartom. Egész biztosan egyedülálló vagyok ezzel a véleményemmel, de hát, mondtam, hogy bennem az érzelmek dominálnak…
- A rendszerváltozás után, a minisztérium nemzeti, etnikai és kisebbségi főosztályának vezetőjeként elért eredményei közül mire a legbüszkébb?
- Maradjunk abban, hogy végig az Isten tenyerén voltam. Bár az a tenyér tud figyelmeztetni, szorítani is, nemcsak simogatni! Szembesíteni azzal, amit elalvás előtt végiggondolok, hogy mit tettem jól, mit tettem rosszul. A minisztériumba kerülésem a doktori disszertációm témájának volt köszönhető: a Romániai Népi Szövetség Története 1944 és 53 között - én dolgoztam fel elsőként ezt a témát összefüggően. Húsz év múlva jelent meg Erdélyben…. Hogy miért épp ezt a témát választottam? Mert felháborított az, hogy a kisebbségek helyzetéről, sorsáról semmit sem olvashattam, felháborított, hogy micsoda hazugságokat kellene megtanítani! Másképpen látom a nemzetiségi, a kisebbségi kérdést is: mi mindig csak a reakciót vizsgáljuk, az azt kiváltó akciót soha. Ezt is a fizikatanáromtól tanultam!
Magyarország Trianon óta megmaradt a megvetett, idegengyűlölő, nem befogadó helyzetében. Én mindig megkérdezem a gyerekektől: mit gondoltok, mi lehet az oka, hogy a rossz helyzetük miatt menekülni kényszerülők épp hozzánk jöttek? Ki az az őrült, aki odamegy, ahol nem szeretik, ahol nem hagyják érvényesülni? Miért nem megy tovább, miért marad itt? Hát, nem rejtély?
Azt gondolom, hogy a 20. század elején olyan dolgokat kértek rajtunk számon, amit a számonkérők soha nem tettek meg, és ma sem tesznek meg. De azt mondják, hogy mi olyan rosszak voltunk 100 évvel ezelőtt! A mi rosszságunk - ha tárgyilagosak vagyunk - még mindig jobb, mint az ő jelenbeli jóságuk! Mi ez, ha nem kettős mérce?!
Büszke vagyok arra, hogy el tudtam vinni Csángóföldre az Európa Tanács kisebbségekkel foglalkozó két szakemberét, s ennek következménye is lett: Csángóföldön ma van magyar oktatás! De ez nem az én eredményem, hanem azoké, akik alá merték írni, hogy kérik ezt, s azoké a munkatársaimé, akik a sok-sok apró munkát végezték. Büszke vagyok arra, hogy Andrásfalvy Bertalan volt a miniszterem, akinél tisztább embert nem ismerek! Talán csak Teleki Pálhoz hasonlítható. Csodálatos emlékeim, élményeim maradtak abból az átmeneti időszakból.
Büszkeség, hogy a délvidéki háborúban Kórogy lakosságát át tudtuk telepíteni Zánkára, hogy létre tudtuk hozni a határon túlról tanulni ideérkező fiatalok számára a kollégiumot három hónap alatt! Létrejöttek, és mára lassan önfenntartóvá válnak a nemzetrészek pedagógusszervezetei, szakmai egyesületei, kulturális egyesületei, és ezeket össze lehetett kapcsolni az anyaországiakkal. Szerintem ez a nemzetegyesítés!
Vagy: a véletlen folytán jártam a székelyföldi Gelencén, ahol láttam a beomlott fedelű templomot. Kiharcoltam, hogy rendbe tudjuk hozni - ma e templom a világörökség része. Ehhez is a jó Isten segítsége kellett. És egy olyan csapatmunka, ahol - a demokráciához hasonlóan - irányításra volt szükség. Ne feledjük, irányítás nélkül a demokrácia sem népuralom, csupán tömeguralom!
- A sors visszatérítette a katedrára, ahol jól érzi magát. Mik a tervei?
- Eljárt felettem az idő. A tizenegyedikes osztályomat még szeretném elkísérni az érettségiig. Aztán pedig írni szeretnék.
A legfontosabb azt látnom, tudnom, hogy a tanítványaim jó úton járnak. Pénzem nélkül is gazdag vagyok, mert egész életemben azt csináltam, amit szerettem. Édesapámtól azt is megtanultam, hogy fényképezőgép híján a lelkével is tud fényképezni az ember! A tanítás azért volt fontos, mert ha a múltamat tudom, a jelenemben élek, és ezeket összekapcsolom, akkor nem vehetik el tőlem a jövőt sem. A jövőbe vetett hitet. Mert mit ismert fel Ádám? A szabadság korlátait, a kimért teret és időt. Ezért tudta elfogadni az Isten kinyújtott kezét, és ezért elhitte azt, hogy bízva kell bíznia!
Csűrös Csilla